Botka Ferenc (szerk.): Déry Tibor levelezése II/A. 1945–1950 - Déry Archívum (Budapest, 2008)
860-1211.
7-8 évvel ezelőtt írt róla a Nyugati#,4 Illés Endrére, aki egyenrangúnak tekinti Flaubert Education/^/ s Tolsztoj Háború és békéjével, s végül magára a pártra, amely nemrég - amikor a párttól a könyv kiadásához segítséget kértem - elolvastatta s lektorától (l. Antalné, Rosta!f azt a jelentést kapta, hogy „az első nagy, magyar munkásregény", hogy „politikai tett, amellyel a vezetőségnek azonosítania kell magát", sőt, ha jól emlékszem, hogy „a legnagyobb magyar regény”. Naiv vagyok? Nézd el, mert ennyi naivság kell az alkotáshoz. írói önérzetemet úgyszólván semmi más nem óvja kb. 25 év óta, mint ez a kopár dac r az emberiségben való bizalmam. De most már erőm kezd a vége felé járni. A párthoz való viszonyomban kísérteties pontossággal ismétlődik meg az, ami József Attilával történt. Beszélhetek róla, több joggal, mint akárki más, mert haláláig meghitt barátom volt s többet tudok életéről, mint bárki azok közül a pártban, akik most oly élveteg diadallal tenyereinek rá — utólag. Tudom, hogy élete végéig nem heverte ki a párt részéről ért sérelmeket, értékének fel nem ismerését, a vállveregető, fölényesen oktató hangot, az ostoba kritikát j végül mellőzését az Oroszországba utaztatott írók kiválasztásábanP Teljesen elfordult a párttól, mint tudod, még magától a mozgalomtól, sőt a marxizmustól is, s nemcsak sértődöttségében, hanem mert úgy vélte, hogy nem lehet igaz az az eszme, amely ennyire tökéletlenné válik, mihelyt meg akar valósulni. Hosszú vitáim voltak vele, igyekeztem visszatartani, de én magam nem pótolhattam azt a közösséget, amelyre az életét tette s amely kilökte magából7 Mint ahogy engem is kilök. Jóval türelmesebb, kiegyensúlyozottabb, makacsabb vagyok, mint József Attila, az idegeim is épebbek, de hovatovább már én sem bírom. Huszonöt éve tűrtem a szellemi számkivetettséget, s most kezdjem megint elölről, ellenkező előjellel? Kétféle következtetés kínálkozik ennyi eredménytelenség láttán: az egyikkel önmagát, a másikkal a társadalmat marasztalná el a művész, de mind a kettő kiverné a kezéből a tollat. Én ma már-már itt tartok. Fontosán az történik velem, ami József Attilával. Ugyanolyan ostoba, értetlen kritikák a pártsajtó részéről,8 a szemmérték hiánya az értékelésben, teljes vakság írói, tehát pártjelentőségemmel szemben, mellőzés minden téren. Ez az a közeg, amelyben dolgozzam, s ahol tovább nőhetnék? Ügyeskedők, könyöklők, féltehetségek tolakodnak elém, s a párt nemhogy segítségemre lenne, de még inkább őket segíti. Egyetlen olyan szava, mozdulata nem volt még, amellyel a nyilvánosság előtt félreérthetetlenül kifejezte volna nemhogy tiszteletét, de még csak megbecsülését sem. Konkrét feladataimban is nemhogy megsegített volna, de inkább akadályozott. A Nemzeti Színházban nem engedte műsorra tűzni darabomat9 taktikai meggondolásokból, amelyekről napról napra jobban kiderül, hogy milyen harsányan hamisak. Taktikai meggondolásokból egérszürke senkikkel, a legjelentéktelenebb polgári írókkal tölti be az ún. díszhelyeket, ami természetesen azt jelenti, hogy ezeknek az íróknak a nevét, tehát munkáit is propagálja akarva-akaratlanul (mert minden hamis taktika visszájára fordul). Regényem kiadásában nem tud segítségemre lenni, mert nincs pénze. S amikor végül kiad egy szépirodalmi lapot (a Gondolat»/, amelyet egyszer már én is szerkesztettem, tehát valami közöm-jogom is volna hozzá), akkor - ahogy szavaidból kivettem — még csak szóba sem került a nevem, nyilván megint taktikai meggondolásokból.10 Igen tisztelt barátom, íme a gyakorlat, amelyet semmilyen jóakarattal, semmilyen önsanyargatás árán, a legilletlenebb szerénységgel sem tudok összeegyeztetni előadásoddal. Rád kell bíz-61