Botka Ferenc (szerk.): Déry Tibor levelezése II/B. 1951–1955 - Déry Archívum (Budapest, 2009)
1212-1506
gárda című regényében először lelkes (és „naiv”) krónikában idézte fel a krasznodari fiatalok fegyveres ellenállását; úgy állítva be, mint az ifjak spontán kezdeményezését. A könyvvel való megismerkedés után Sztálin azt tanácsolta Fagyejevnek: dolgozza át oly módon, hogy az új változatban a fiatalok szervezkedését már a párt földalatti szervei irányítják — a központ összefogott tervei szerint... így nemcsak hatásosabb, de „igazabb” is lesz. S Fagyejev az átalakítást fegyelmezetten végrehajtotta... (Lásd A kommunista önkritika kiváló példája, in Irodalmi Újság, 1952. jan. 3., 1. sz., 3.) Révai is valami ilyet kívánt Dérytől. A párt vezető szerepének a kinyilvánítása érdekében, szerinte, Bálintot már inaskorában be kell vonni a mozgalomba, új, határozott arcéléből el kell hagyni korábbi „polgári moralizálásait”, s egyáltalán halványabbra és vékonyabbra kell venni a cselekmény polgári szálát, kiiktatva belőle Farkas Zénó és Nagy Júlia sokat vitatott alakját. S ha ez nem hajtható végre gyorsan magában a regényben, helyette záros határidőn belül el kell készíteni egy teljesen új művet, filmforgatókönyvet, amelyben a szerző maradéktalanul eleget tesz a felsorolt kívánalmaknak. Talán nem kell bizonygatnunk, hogy ez a mészárosmunka tönkretette volna mindazt a bájt és értéket, amit a regény addig nyújtott, s épp attól fosztotta volna meg, ami eddig az átlag fölé emelte — lélekrajzának és társadalomképének gazdagságától, Lukács Györggyel szólva: totalitásától. (Bálint lecsupaszított történetét pedig leszállította volna egy primitív szemináriumi illusztráció színvonalára.) Nem is igen tudjuk felfogni, hogy mi késztette az egyébként irodalmi ízléssel rendelkező Révait e képtelen rémálom megfogalmazására; továbbá arra, hogy szerzőnktől még egy bűnbánó cikket is követeljen „tévedéseiről”. (Kéretlen emlékekként úsznak elénk az írókongresszus eseményei, s bennük Révai Déry irányába tett közvetlen és baráti gesztusai. — Feláldozta volna azokat — s magát Déryt - egy napi politikai érdekharcban?) Déry félszavai, zaklatott mondattöredékei önmagukért beszélnek. Befejezetlenségét látva, felvetődhet bennünk: írójuk talán nem is látta értelmét a folytatásnak, s a „levél” megmaradt fogalmazványnak. (Ugyanakkor azonban a későbbi történések egyértelművé teszik, hogy az itt kialakított véleményt Déry utóbb mégis tudomására hozta bírálójának, a további viták és perpatvarok „nyersanyagaként”.) Befejezésképpen az a két verssor jut eszünkbe, amelyekkel Déry ismertette meg József Attilát, aki mottóként helyezte utóbb költeményei fölé: „Aki dudás akar lenni, Pokolra kell annak menni...” És már hányadszor? 127