Farkas János László: A meglett ember. Válogatott tanulmányok - Opus. Irodalomelméleti tanulmányok. Új sorozat 18. (Budapest, 2020)
Szemlélet és ihlet. József Attila-tanulmányok
áhítatával és a racionális megértés intellektualitásával. A hasonlat az utóbbit állítja az élre. Ezzel azonban még nem merítettük ki e költői alakzat komplexitását. Hiszen az „értelem” szó maga is kétértelmű: nemcsak ’elme’, ’intellektus’, hanem ’jelentés’ is lehet: s akkor nemcsak a szavaké, hanem általában a dolgok értelme. Hiszen, mint olvastuk, a szót nem az tünteti ki a dolgok között, hogy értelme van, hanem az, hogy az egyetlen, amelynek az értelme közvétlen; nem csak teleologikus, mint a szerszámé, vagy metafizikai, mint az életé. Ha így vesszük, ha a dolgok értelmére (is) gondolunk, akkor olyan értelmekről van szó, amelyeket a dolgok magukban bírnak, s amelyek megnyílnak az igének - kimondatnak, és ezáltal közvetlenné, manifesztté válnak. A hasonlatban megbúvik egy ki nem licitált belső rím: értelem - rejtelem. A kettő ugyanaz, a különbséget a jelző emeli ki: az egyik meg van nyílva, ki van fejtve, artikulálva van, a másik nincs. Az értelem, a jelentés ideális létező, de eredeti lakhelye nem az emberi benső vagy lélek; kifejtetlen formájában az „örök anyag”, az „öntudatlan örökkévalóság” hordozza magában, kifejtve pedig a szó, az értelmes beszéd. Létezése mindkét formában tárgyias létezés. Schmitt Jenő gnosztikus tanában a testi szerelem közbülső instancia a fizikai és a szellemi között. Rendeltetését akkor tölti be, ha az alul tartózkodó energiákat mintegy segít felszivattyúzni a felsőbb régiókba, és így a „szellemek szent közössége” szolgálatába áll. „A szerelmesek ennélfogva arra vannak hivatva, hogy egymásban meggyújtva ezt az isteni világosságot, a harcban erőt kölcsönözzenek egymásnak [...], és mint küzdőtársak ne kétszeres, de százszoros hatalommal törjenek a régi világra [...]. Ilyen párokra van szükségünk, és ilyenekké fogja fölavatni a szellemileg öntudatra ébredt emberiség épp a szerelem hőseit.” (90.) Ezt olvasva különösen világossá válhat, amit persze enélkül is kiolvasunk a versből: hogy miközben az Óda a szerelmi vágyat nem kevésbé végtelen és örökkévaló távlatokba állítja be, testiségét szemernyire sem instrumentalizálja, értelmét és nagyságát nem azon kívül keresi, nem valami még nagyobbal és magasztosabbal igazolja: „lombos tüdőd szép cserjéi saját / dicsőségüket susogják”. A vágy egyetlen célja, hogy beteljesüljön, értelmét is egyedül ebben találja meg, és mindazt a végest és végtelent, mulandót és örökkévalót, égit 164