Farkas János László: A meglett ember. Válogatott tanulmányok - Opus. Irodalomelméleti tanulmányok. Új sorozat 18. (Budapest, 2020)
Szemlélet és ihlet. József Attila-tanulmányok
idézett megfontolásai, ha nem tévedek, valahol a szellemtörténeti iskola környékén lokalizálhatok, s hogy ez hogy viszonyul a recepcióesztétikához, illetve az utóbbi az előbbihez, nem tudom - valóban nem tudom, nincs kellő ismeretem a válaszhoz. De bármi legyen a válasz, nem hiszem, hogy közelebb vinne József Attila gondolatmenetének megértéséhez. Közelebb visz, ha a kérdéses mondatot saját kontextusában olvassuk. „A költeményt [...]- írja tehát József Attila - költő és olvasó együtt alkotják.” És így folytatja: „A költő írásközben olvasó is s a költemény tudatformáját, az ízlést, az esztétikai szabályt a költő az olvasóból vonja el.”4 Vegyük észre, hogy itt egy valódi dialektikus fordulat történt, a szónak szorosan hegeli értelmében. írásának bevezetésében József Attila a Kosztolányi-vers rá tett hatását jellemzi, s felteszi a kérdést: „Ki teszi ezt [mármint ezt a hatást] - Kosztolányi-e, a költő, vagy én, az olvasó?” A kérdésben a költő és az olvasó két külön személy, s így az együttalkotás is két - vagy több - személy interakciójának értendő. A válaszban azonban - „a költő írásközben olvasó is” - a kettő azonos, olyan azonosság, amely különbséget zár magában, az azonos és nem azonos azonossága, a tudat és az öntudat egysége, az, ami Hegel szerint a szellem objektivitását, s továbbmenően, az abszolút szellem formáit megalapozza. Az alkotásban tehát így egyfelől a költő és olvasó külső viszonyának belsővé tevése történik, másfelől ama külső viszony nem más, mint az alkotás immanens viszonyának külsővé vált kibontakoztatása. Ezeket a dialektikus oda-vissza vonatkoztatásokat tetszés szerinti számban szaporíthatnánk - és József Attila az Egyéniség és valóságban (1932) még valósággal tobzódott ebben. A Kosztolányi-recenzió jól gördülő és letisztult szövege megkíméli olvasóját a reflexiós háttér bonyodalmainak kifejtésétől. Az például, hogy „a költő írásközben olvasó is”, egyszerű megfigyelési állításnak is érthető. A festőnél kívülről is láthatjuk, hogy munka közben időnként hátralép, hogy készülő művét a néző szemével is lássa. A költőnél ez a perspektívaváltás nem igényel térbeli mozgást, de megtörténik, amikor leír valamit, azután elolvassa: az általa alkotott szöveget ekkor olvasóként recipiálja. * Lásd in JAÖM3 1958, 167; illetve in JATC 2018, 913. 231