Farkas János László: A meglett ember. Válogatott tanulmányok - Opus. Irodalomelméleti tanulmányok. Új sorozat 18. (Budapest, 2020)
Függelék
de az új kiadásból el is tűnt Révész Sándor neve - helyette a „dr. Réner” név szerepel.2 Ez indított arra, hogy megpróbáljak végére járni a dolognak.3 A levelezőlapot a Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi, először Péter László közölte még 1955-ben; tőle származik a „Réner” olvasat.4 Az eredetit megtekintve meggyőződtem róla, hogy ez éppenséggel lehetséges kibetűzés, mivel az aláírásról lemaradt a második ékezet, és a mássalhangzók rajzolata nem egészen egyértelmű. Szerencse, hogy Fehér Erzsébet, a válogatott levelek közreadója meglátta a másik lehetséges olvasatot, és emellett döntött, jóllehet, mint említettem, az aláíró kilétét ő sem állapította meg. Stoll Béla a két lehetséges változat közül - továbbra is pusztán az írásképre támaszkodva - a Péter Lászlóét ítélte valószínűbbnek, és az új kiadásban ezt közölte. A Révész Sándor kézírásával való összehasonlítás azonban egyértelművé tette, hogy a kérdéses aláírás tőle származik. Nem mulaszthatom el megemlíteni, hogy mind Stoll Béla, mind Péter László készségesen és hathatósan segített a kérdés tisztázásában. De azt sem hallgatom el, hogy a történet hagyott bennem némi keserűséget - nem velük, hanem a körülményekkel szemben, mondhatnám, a sors igazságtalansága miatt. Révész Sándor kiváló ember volt, méltó az emlékezésre, amelyet azonban nem kapott meg abban a körben sem, amelyben önzetlen és figyelemre méltó tevékenységét kifejtette. Úgy gondolom, hogy nyilvános emlékezetének ez az elhalványulása a vidéki zsidóság megsemmisítésével és a maradék szétszóródásával függ össze. Ez a történet annál fájdalmasabb, mert egy szerves betagolódási folyamatnak vetett erőszakkal véget. 2 JAL, 218 (210. számú levél). 3 Köszönetét mondok szíves segítségükért Révész Sándor unokahúgának, László Endréné Fischer Évának, unokaöccsének, Révész Gábornak, vejének, Tímár Jánosnak, unokáinak, Strasser Juditnak és Timár Ágnesnek. 4 Péter László, József Attila Szegeden, Irodalomtörténet, 1955/2., 61. 403