Farkas János László: A meglett ember. Válogatott tanulmányok - Opus. Irodalomelméleti tanulmányok. Új sorozat 18. (Budapest, 2020)
Szemlélet és ihlet. József Attila-tanulmányok
annyit, hogy kérdezd meg tőle, hogy 10, avagy 12 percig beszélt-e velem, mert én nem tudom. [...] Mindenesetre ez a 12 perc semmit sem jelent, hiszen leveleid szerint ő olyan zseniális, hogy egy emberrel kapcsolatban annyira tisztában van mindennel ennyi idő alatt, hogy nyugodt lélekkel dönthet sorsa felől.” (Az 1928. december 15-én kelt levélből.) Mannheim és József Attila találkozása élesen rávilágít, mi hibádzik ebben a leírásban: „egy bizonyos módon befogadjuk”. A befogadás módja esetükben az volt, hogy Mannheim megtagadta a befogadást, a másik „bevonását énkörébe”, „létkörébe”. Persze, lehet éppen a teljes elutasítást is a befogadás egy módozatának nevezni, de ez mégiscsak keményebben különbözik a többi módozattól, mint amennyire különböznek egymástól azok az impresszionisztikus árnyalatok, amelyekre Mannheim e kifejezéssel utal. József Attila alaptapasztalata azonban az elutasítottság, a be nem fogadtatás kegyetlen realitása volt. Ez a tapasztalat tanította arra, hogy a szolidaritás melege, a másikkal való konjunktív egység, amelyre oly elemien vágyott, nem tekinthető az emberfaj antropológiai sajátosságának, nem tekinthető a közösség eredendő, hanem az egyének megteremtendő állapotának, s mondott végül egyértelmű igent a társadalmi létezésre, a rációra, a civilizációra és a művelődésre mint végső valóságokra és érvényességekre, amelyek a személyiség autentikus megélésének lehetőségét, még ha az nem több is, mint az „öntudat kopár öröme”, megadják. Általános következtetések helyett azonban befejezésül hadd utaljak arra, amit Márta mond emlékirataiban: ő az osztály vagy felekezet vagy az ellenséges világ nyomása ellenére kész lett volna kitartani szerelme mellett, ha decemberben nem jönnek olyan hírek Pestről, hogy Attila már Szántó Judit mellé szegődött. (2000) 125