Farkas János László: A meglett ember. Válogatott tanulmányok - Opus. Irodalomelméleti tanulmányok. Új sorozat 18. (Budapest, 2020)
Szemlélet és ihlet. József Attila-tanulmányok
ág”. Közvetlenül ez előtt pedig mintha a levegő üvegességének képzetéhez csatlakozna vissza a vers: „Milyen vitrinben csillognak / ily téli éjszakák?” A téli táj szokásos kellékeinek hiányát regisztrálva két észrevételt szeretnék tenni. Egyik sem a „belső táj” felé vezeti a tekintetünket, mindkettő a tárgyi szemléletet alakító körülményre vonatkozik. Az egyik, hogy a vers valójában nem is télre van időzítve: „A nyár ellobbant már” - áll az elején. Ez inkább A közelítő tél versindító szituációjával állítja egy sorba a Téli éjszakát (hozzátéve, hogy az előbbiben a tél közelebb, egészen közel van). Ezt erősíti meg a „Hazatér a földmíves” jelenete is. Télen a földmívesek nem járnak el kapálni, olyankor, ahogy a Holt vidékben írja, „Kis szobában kis parasztok... / Gondolkodva ülnek ím a / sötétben”. És József Attila a vers zárlatában is elhelyez egy nyomot, amely megerősíti, hogy valós idő szerint ősszel - megkockáztathatjuk: az őszi fagyok évadján - vagyunk, és a tél a virtuális időben helyezkedik el: „Hol a homályból előhajol / egy rozsdalevelű fa, / mérem a téli éjszakát...” Ha ezt az - egyébként egészen hangsúlytalan, alig jelzett, de mégiscsak jelzett - időzítést figyelembe vesszük, kézenfekvő, hogy a versben nem kavarog hóvihar és nem tűnnek föl benne hófödte síkok. De ennek a hiánynak van egy olyan tagoltabb és összetettebb jelentése is - és erre vonatkozik második észrevételem -, amely a virtuális térben bontakozik ki, és a felidézett világban testesül meg. Stoll Béla hívja föl a figyelmet rövid közleményében, hogy a Teli éjszaka „7-9. sora szinte parafrázisa a Gondok kereplője című Babits-vers kezdetének: »A lég / finom üvegét / megkarcolja pár hegyes cserjeág«, illetve »A csupasz fák csúcsa mint tűk hegye bök be / az égi flanellba.« Ez volt az a vers, amelyet a hírhedt kritikában József Attila hosszasan elemzett mint Babits tehetségtelen, rossz költő voltának kirívó példáját.”19 Stoll Béla nem mondja, de egész írása azt sugallja, hogy ez a parafrázis is ama gesztusok közé tartozik, amelyekkel József Attila a megbántott Babitsot engesztelni próbálta. Ezt a beállítást a legkevésbé sem akarom vitatni, de hozzáteszem, hogy költőileg, érdeme szerint ez a parafrázis egyenes folytatása és logikus kiegészítése annak, amit 19 Stoll Béla, Babits-hatások József Attilánál, Irodalomtörténeti Közlemények, 97 (1993), 58-59. 141