Farkas János László: A meglett ember. Válogatott tanulmányok - Opus. Irodalomelméleti tanulmányok. Új sorozat 18. (Budapest, 2020)
Szemlélet és ihlet. József Attila-tanulmányok
József Attila: Rám tekint, pártfogón, e század: rám gondol, szántván, a paraszt; engem sejdít a munkás teste két merev mozdulat között... Tudjuk, hogy az Ars poetica először önmegszólító második személyben íródott. De első személyben csak élesebben szól az, ami az első fogalmazványban is megvolt: hogy József Attila verse, miközben szociológiailag körülrajzoltabb képekben beszél, egyben énközpontúbb is, mint az összevetésül használt Kosztolányi-vers. Mintha egy versben sikerült volna megírnia, amit Kosztolányinak kettőben - a másik: „Szavam, ha hull, tömör aranyból / érem. / Mindegyiken képmásom, mint királyé /sa peremén / a gőgös írás: / én.” A Számadás a részvét verse, a Költő a huszadik században az önimádaté. Ellentétes érzések, de ha egymás után olvassuk a két verset, mégis úgy érezzük, hogy egymást hitelesítik. Az Ars poeticában a két irányt szét sem lehet választani. Vélhetően valamikor az Ars poetica táján vetette papírra József Attila „Ha lelked, logikád.. .’’kezdetű, életében kiadatlan maradt versét. Utolsó két sorát - „A líra: logika; / de nem tudomány” - gyakran idézik. Második - középső - strófája így hangzik: ver az ér, visz az ár eszmélhetsz nagyot: nem kell más verse már, költő én vagyok! Az utolsó sort némiképp csonkának érezzük: mintha hiányozna a sor elejéről a határozott névelő. Prózában biztos így mondanánk, és értelem szerint így tagolnánk-hangsúlyoznánk: nem kell más verse már - a költő én vagyok. Feltéve persze, hogy az „én” szót névmásnak és a mondat alanyának fogjuk föl, a „költő”-t pedig az állítmány főnévi részének. De vegyük észre, hogy lehetséges egy másik olvasat is: az „én” felfogható főnévnek és az állítmány részének is, a „költő” pedig melléknévnek és az „én” jelzőjének. Ahogyan például gondol173