Farkas János László: A meglett ember. Válogatott tanulmányok - Opus. Irodalomelméleti tanulmányok. Új sorozat 18. (Budapest, 2020)
Szemlélet és ihlet. József Attila-tanulmányok
MEGLETT EMBER Ha Majtényi Lászlóval leülünk beszélgetni, van rá esély, hogy József Attilára terelődik a szó. Emlékezetes számomra, amikor, sok évvel ezelőtt, Majtényi elmondta, erős fenntartásai vannak a Levegőt! záró soraival szemben: „Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, / jó szóval oktasd, játszani is engedd/szép, komoly fiadat.” Egy élhető, de mégiscsak olyan berendezkedés képe ez, amely polgárait kiskorúságban tartja - mint a Kádár-rendszer jobb időszakaiban. Én erre így nem gondoltam, de hát valóban... Aztán újra elolvastam a verset, most már kihegyezettebb figyelemmel, és versértésem kattant egyet: lehet, hogy József Attila nem is azt mondja, amit tulajdonítottunk neki mi ketten, és amennyire meg tudom ítélni, mindenki más. Mert úgy szokás érteni, hogy az a bizonyos „fiú” maga a költő, vagy óvatosabban fogalmazva: a versbeszéd alanya, énje, szóval egy személy. Pedig a versmondatok talán nem is ezt mondják: hiszen nem azt kérik, hogy engem szüljön, hanem hogy nekem, és ha rendet szül, akkor a rend az ő szülöttje. Szóval a „fiú” nem egy személy, hanem egy megszemélyesítés, a rend megszemélyesítése. A „nekem szülj” fordulat pedig akár érthető úgy is, hogy az én a szabadság szülte és alakította rendnek a nemzője. De hiába, hogy a mondat ezt a jelentést adja ki, még meg kellett győznöm magam. A „szül” igét nyakra-főre használjuk, úgy, hogy szűkebb, szemléletes értelme még halványan sem társul hozzá. Ha így olvassuk, könnyen adódik ez az olvasat: te teremts rendet - nekem, a fiadnak. De vajon ez a könnyűség nem épp ellene szól? Akkor értjük jobban a verset, ha tompák, vagy ha érzékenyek vagyunk a szavakhoz tapadó árnyalatokra? Esetünkben ráadásul egy közvetlenebb evidencia is az érzékenyebb olvasásmódot támogatja. József Attila 207