Farkas János László: A meglett ember. Válogatott tanulmányok - Opus. Irodalomelméleti tanulmányok. Új sorozat 18. (Budapest, 2020)
Szemlélet és ihlet. József Attila-tanulmányok
valami melodikus hatást értünk: nem is hangfekvést, hanem magánhangzófekvést, hangrendet kellene mondani, amelynek (a magyarban) kifejezetten nyelvi artikulációs jelentősége van. S ha meggondoljuk, hogy ez a hintamozgás a „lélek” és a „logika” szó eltérő hangtani minőségéből indul ki, joggal mondhatjuk, hogy a szinteknek ez a váltogatása a jelentés terében is szervezőleg hat.6 A megformáltság oly mértékig komplex, minden ízében összefüggő és mindenre kiterjedő, hogy már-már kényszeresnek mondanánk - ha ennek nem épp az ellenkezője volna az igaz, ha maga a versmondat nem volna grammatikailag is, jelentésében is oly természetes folyású és könnyű áramlású.7 Nem a vers kényszeres, hanem az elemzése. A szöveg textológiai értelemben töredék, de nem gondolom, hogy bármi más értelemben töredékesnek kellene tartanunk. Nem kész vers, de József Attila egy versét sem tekintette annak, amíg élt, kész verseit is tovább alakítgatta. Ars poetica Szeretnék még kitérni a vers keltezésére, illetve keltezetlenségére. A szövegkritikai kiadás az utolsó éveket valószínűsíti keletkezési idő gyanánt. Nem közli, milyen megfontolások alapján, de némely motí6 A jelentés terében egyébként inkább a közeliség-távoliság ellentéte kötődik a hangrendi különbséghez, amit egy helyen József Attila is kiemel: „A költeményben minden hang csak ama törvények értelmében lehet jelen, amelyek megszabják például, hogy a közelit magas hangzók jelöljék, a távolit mélyek [...]. Ez nem zene, csak költészet.” (Ady-vízió, in JAÖM3 1958, 24; illetve JATC1 1995,167.) 7 Ignotus Pál Kosztolányi-tanulmányáról írott kis recenziójában József Attila azt fejtegeti, hogy a tanulmány szerzője tulajdonképpen „idealista lírikus”: „íme ez a kis tanulmánya is magával ragadja széles, de mégis sebes áramlásával az olvasót; az olvasóban azonban nem alakúi ki határozott szilárdan álló kép a tanulmány tárgyáról [...] Kap képet róla, hogyne, de olyat, mint a hintázó gyermek a környező tárgyakról, akiben erősebben zúg tovább a látottaknál a föl-le édes lendülete.” - JAÖM3 1958,187; illetve JATC 2018, 1132. 66