Farkas János László: A meglett ember. Válogatott tanulmányok - Opus. Irodalomelméleti tanulmányok. Új sorozat 18. (Budapest, 2020)
Szemlélet és ihlet. József Attila-tanulmányok
kezik az időbeli távolságra vagy közelségre, még kevésbé az időbeli sorrendre nézve. Tverdota György igen meggyőzően érvel amellett, hogy az értekező töredék valamikor 1930-ban keletkezhetett (tehát hét évvel az Ars poetica előtt). Az egyik fontos támpont, hogy a „mifene más”-féle ízes kiszólások erőltetése József Attila népies korszakának prózájára volt jellemző, a Bartha Miklós Társaságban való működésének éveire. Utána - teszem hozzá - a harmincas évek elején egy marxizáló-hegelizáló (és szemináriumi skolasztikával súlyosbított) beszédmód kerekedik felül, míg végül tanulmányírói stílusa letisztul, és megszabadul az ilyen-olyan felhangú keresettségektől. Egyébként József Attila művészetbölcseleti kísérletei - amint azt ugyancsak Tverdota György elemzéseire támaszkodva mondhatjuk - túlnyomórészt a barthás időszakban születtek. Az első indíttatások és megfogalmazások korábbiak, legkifejtettebb megvalósulása (az Irodalom és szocializmus) későbbi. De ha a mozgalmi és metafizikai útkeresés között nincs is közvetlen kapcsolat, a kettő között gyaníthatunk valami mély és benső összefüggést, mindkettő összefüggését azzal az élethelyzettel, melyben József Attila ekkor volt, s melyből kiindulva kereste az érvényes válaszokat mint „metafizikai lény”, mint politikai lény és végül - de elsősorban - mint alanyi költő. Az Ars poetica első szakasza ebből a szempontból úgy is olvasható, mint annak leszögezése, hogy a művészetbölcselet immár nem érdekli. Nem a filozófiai reflexiótól fordult el, annak igénye nyilvánvalóan megmaradt, sőt egyre érettebbé vált; csak ennek középpontjában immár nem a művészetről való bölcselkedés áll. És valóban: az 1933-1934-ben született nagy versek olyan új és kifejezetten bölcseleti minőséget hoznak a költészetébe, hogy utánuk József Attila joggal érezhette: az addig spekulatív eszközökkel feszegetett problémákat költőként, teremtő módon megoldotta, följutott velük arra a metafizikai síkra, ahová mindig is törekedett. Ha ez történt, felmerül a kérdés: vajon tartalmilag egyetértett-e még korábbi művészetbölcseleti eszméivel? Én arra hajlok, hogy nem. Ennek egyik jele lehet épp ez a verssor: „A líra: logika”. Ez a mondat nehezen összeegyeztethető a művészetbölcseleti fejtegetések tételeivel. Azok alapgondolata ugyanis az, hogy az emberben kétféle szellemiség működik: a szemlélet vagy intuíció és a gondolkodás vagy spekuláció, de a művészi alkotás magyarázatához ezek mellé fel kell 68