Farkas János László: A meglett ember. Válogatott tanulmányok - Opus. Irodalomelméleti tanulmányok. Új sorozat 18. (Budapest, 2020)
Szemlélet és ihlet. József Attila-tanulmányok
őrizni és meg tudja alkotni az önmagával való azonosságát. A Dunánál első személyben mondja: „A világ vagyok - minden, ami volt, van.” Wittgensteinnél, akitől a kérdezés mintáját vettük, a válasz az ellenkező irányban halad. O azt emeli ki - mintegy bizonyítja szigorú logikával -, hogy az alanynak az a lényegi azonossága nem ragadható meg a világban és a magyarázatban. „Hol venni észre a világban egy metafizikai szubjektumot? Azt mondod, hogy a dolog itt egészen úgy áll, mint a szemmel és a látómezővel. De a szemet valóban nem látod. És a látómezőn semmi sincs, amiből arra lehetne következtetni, hogy látja egy szem.” (5.633). Nem mintha József Attilánál nem volna jelen ugyanez az irány ugyanolyan erővel és ugyanolyan szilárd logikai váztól tartva: Ez éles, tiszta szürkület való nekem. A távolban tar ágak szerkezetei tartják keccsel az üres levegőt. A tárgy-egyén mind elválik a többitől, magába mélyed és talán megsemmisül. De nem is az a fontos, hogy merre dől el a dolog, hanem hogy az élére van állítva. A világ rendje Wittgenstein és József Attila csak az elemzés boncasztalán találkozik. Az előző szakasz elején hozott idézetben a szórakozott professzor toposzát viszont jó okkal Pauler Ákosra érthetjük, akivel és filozófiájával József Attila valóságosan is találkozott. Az „elfeledett kert” vagy legalábbis annak talaja pedig Bolzanóé; Pauler maga is minden adandó alkalommal hangsúlyozza, hogy az ő birtokán veteményez. Ezt a talajt nevezhetjük logikai idealizmusnak, amellyel Bolzano a platonizmus egy modern változatát kezdeményezte. Pauler gondolkodását ez a metafizikai impetus hajtotta, innen antipszichologizmusa: az igazság, a logikai formák valamiképp fennállnak megismerésüktől és elgondolkodásuktól függetlenül, és fennállásuk módja épp magukban való érvényességük, szemben a fizikai vagy tapasztalati dolgok 79