Gyertyán Ervin: Visszajátszás (Budapest, 2008)
A patyomkin ország
fővárosba vagy nevezetesebb helyiségbe. így jutottam el Leningrádba, Tbiliszibe - kétszer is Alma-Atába, Taskentbe, a csodálatos Szamarkandba és Bucharába; Khivába nem, bárhogy szerettünk volna, az katonailag zárolt város volt. Repinóban, amely a háború előtt finn terület volt, egy, a szocialista országok számára rendezett konferencián vettünk részt és Lenin forradalom előtti bujkálásának helyszínére tettük meg a magunk vallásos zarándokútját. De nem kívánok most turisztikai élményeimről beszámolni, amelyek során nemcsak arról győződhettünk meg, hogy a szovjet idegenforgalmi illetékesek mennyire kiaknázatlanul hagyják a maguk páratlan lehetőségeit, hanem arról is, amit találóan csak a népeket állítólag felszabadító Szovjetunió gyarmatosító politikájának nevezhetnénk. Bár az őslakosokkal nyelvi problémák miatt természetesen az említett városokban nem tudtunk közvetlen kapcsolatba lépni, de apróbb jelekből, gesztusokból mindenhol érzékelhettük, hogy másodrendű emberek saját hazájukban is, hogy a betelepült orosz vagy legalábbis szláv lakosság tölti be a hatósági és gazdasági irányítás szerepkörét. És hogy nem rajongnak értük. Ezt a helyzetet találóan érzékelteti az a Gagarin fellövése idején elterjedt versike, amelyet most latin betűs átírásban idézek: „Kak haraso, sto Gagarin, nye jevrej, nye tatarin, nye kazach i nye üzbech, no szovjetszkij cselovjek!” (Milyen jó, hogy Gagarin nem zsidó és nem tatár, nem kazah és nem üzbég, hanem szovjet ember!) Hát igen, az orosz ember lett az a felsőbbrendű szovjet ember, amelynek fiktív fogalmát a Szovjetunión belüli emberi egyenlőség deklarálására találták ki. A nemzetiségi alárendeltséget és ellentétet a legkirívóbban a balti államokban éreztem, ahol nem voltak nyelvi problémáim az értelmiségiekkel való érintkezésben, ahol — talán Tbiliszi kivételével — otthon éreztem magam a Szovjetunióban. Úgy kerültem a három kis köztársaságba, hogy a szövetség lehetővé tett számomra egy riporteri körutat a Moszkván kívüli szovjet filmgyártás megismerésére, és én legnagyobb meglepetésükre és minden kapacitálásuk ellenére nem Leningrádot, nem Kijevet, nem is Minszket, nem Szverdlovszkot és még csak nem is Tbiliszit, hanem a három kis balti országot választottam. Hiába érveltek azzal, hogy talán Vilniusz kivételével csak dokumentum- és rajzfilmgyártás folyik ezekben az országokban, én azt válaszoltam, hogy 79