Hadas Miklós - Zeke Gyula: Egy fölösleges ember élete (Budapest, 2012)
Ötvenhat őszén arra gondoltam, hogy ki kell tartani a szabad választásokig, és akkor kérek egy nagy nyugati ösztöndíjat, mert majd lesz esőstől, és elmegyek néhány évre külföldre tanulni. Eszembe sem jutott, hogy karriert csinálok. Az én igényem az volt, hogy dekadens legyek, vendég, utolsó mohikán. Mindig úgy éreztem, hogy mecénás vagyok. Én voltam az úr, a vers csak cifra szolga. És ha más írja a verset, akkor még inkább cifra szolga. Vagyis én alapvetően fogyasztó vagyok, ha tetszik, Esti Kornélként. A dekadens dzsentrivé válást a zsidó asszimiláció legfelső fokának tekintettem. Ezáltal pedig a családtörténetet méltó módon fejezem be, hiszen az asszimiláció magasabb fokára jutottam, mint a táblabíró nagyapám vagy a végtelenül elegáns és társadalmilag beilleszkedő apám. Valahol úgy éreztem, hogy az őseim azért igyekeztek, hogy aztán a gyümölcs kiteljesedjen, és eljuthassunk a semmittevés boldogságába. Lényegében itt a fölösleges ember jelenségről van szó! A lísnyij csilovekrőW És nyilvánvaló, hogy nemcsak Oblomov, hanem Ványa bácsi és Anyegin is ide tartozik! Mindig is úgy éreztem, hogy sok tekintetben a fölöslegesség az, ami a kultúrát kultúrává teszi. Ha nincs csilovek, ha nincs csábítás, vágyódás, akkor mi a fenének az egész? Nem mindenkiből lehet Rezeda Kázmér vagy Esti Kornél sem! Merthogy az egy borzasztó nehéz hivatás! Műveltnek kell lenni, utazni, ismerni egy csomó dolgot, cipelni a civilizáció valamennyi terhét, egyenrangú félként beszélni az alkotókkal és megérteni őket, ez mind-mind hozzátartozik. Ez nagyon komoly feladat, nagyon komoly!