Harai Dénes: A katona antropológiája (Budapest, 2014)
Archaizmusok a modern hadviselésben
27 volt; Markó Árpád leírása16 szerint gondolatai a megcsonkított haza egységének visszaállítására, nevelésére, a magyar nemzet török járom alóli felszabadítására, a nemzeti erők összefogására és az ország felvirágoztatására irányultak. Az időtengelyen ha visszafelé megyünk, azt találjuk, hogy az élet differenciáltsága eltérő, kezdetben csak végső kérdések voltak, mert az élet fenyegetettsége igen jelentős volt. Nem véletlen, hogy Zrínyi a végső kérdéseket tette fel, de nem megadva magát a mitológia nagybetűs Sorsának, a végzetnek, hanem szükségszerűn gondolkodott el az adott történelmi helyzetben. Ez is azt mutatja, hogy a világ általában egyéniségünk szerint rendeződik bennünk. Zrínyi elsőként érezte meg és fejezte ki költőien a magyar „mi" tudat fájdalmát, a feldarabolástól való félelmet, ami kiegészült egy nagyobb egészhez - a keresztény Európához - tartozás peremérzetével. Ezt a küzdelem és reménykedés feszültségével telt magyar életet szerette. Költőként és hadvezérként történelmünkben először gondolkodott a katonai nevelésnek a nemzet szolgálatába állításáról. A nemzetnevelés igényének a megjelenése jelentős funkcióként épült be a kultúrába, a szociális érzés, valamint a képességek kifejlesztésével. Nevelési felfogásának szerkezete: a magyarság figyelmét felkelteni, a török veszély jellegén keresztül rávezetni a feladatra, a hazaszeretet morális energiáit mozgásba hozni és kiváltani a megfelelő viselkedést. Nagyon tudatos sorozatként értékelhetjük mindezt. Zrínyi tudta, hogy az energia felszabadítása csak a szembenállás, az ellentét élességének és a magyarság kedvezőtlen tulajdonságainak kimondásával történhet meg. Ez állt nevelői gondolkodásának középpontjában. C. G. Jung azt írja: „ A nevelés csak a meztelen igazságból indulhat ki, nem pedig az ideál csalóka délibábjából." Ezért tükörként állítja szembe a negatív jellemzőket a magyarsággal: „Mert nyelvünkön, szólásunkon kívül mivel hasonlítjuk mi magunkat azokhoz? [a régi hadtudó, hazát foglaló és megtartó magyar harcosokhoz - H. D.], és bizonyára mondhatnák nékünk: »Vox quidem vox Jacob, manus autem Esau«. Csúfsága lettünk a nemzetnek és magunknak, ellenségünknek penig, valahonnan jön reánk, prédájává. Miért? a vitézségnek diszciplínája meg nem tartásáért, a részegségért, a tunyaságért, az egymásgyűlölésért, és ezer ilyen vétkünkért... Ha azért a magunk fogyatkozásit megismerjük elébb, könynyebben az orvosságot is fellelhetjük azután." Zrínyi személyesen is tapasztalta a paraszt- és a nemesemberek között, hogy a test és a lélek kevéssel is beéri, lemondhat az életfeltételek jelentős részéről is. Látta a bomlás jeleit, mert a szellemi tartalmak a szélsőségek felé változtak, amelyek bénították a cselekvési készenlétet. Mindezt nem a küzdelmi ösztönök mozgósításával, hanem a kultúrán belüli tudatossággal, a helyzet átérzésével, felkészítéssel akarta végrehajtani. Ez határozott, jövőorientált gondolkodás volt a nemzet megmaradása, területének, valamint javainak védelme érdekében. Mindennek legjobb irodalmi formája a vallomás, a felfokozott lelkiállapotban kimondott komoly szavak, mondatok. Szakított az akkori tradicionális katonai gondolkodással, a változásokhoz igazította a gondolatokat. Nem állított ideált, de nem tagadta, hogy voltak ilyenek (Mátyás, a Báthoryak, Bethlen). Diszkurzusai nevelő jellegűek voltak. Meg kell 16 Markó Árpád, Gróf Zrínyi Miklós, Budapest, 1942 (Kincsestár. A Magyar Szemle Társaság Kis Könyvtára, 146), 4.