Hofmann, Gert: Veilchenfeld (Budapest, 1996)
FILOZÓFUSUNK EGYSZER CSAK MEGHALT, halottaskocsink elszállította. Hangtalanul, gumikerekeken, odagördültek a halottaskocsisok - senki se tudja, ki hívta ki őket - a ház elé hétfőn reggel, leszökkentek a bakról, mi magunk láttuk. Ott támasztjuk Höhler kertjének kerítését, nem leszünk piszkosak. A halottaskocsisok, a HeidenstraBén végigzörömbölő, horzsolódó zajjal kihúzzák a Veilchenfeld úrnak szánt koporsót a nagykerekű, ünnepélyes és roskatag halottaskocsijukból és eltűnnek, miután amúgy mellesleg megveregették a tollbokrétadíszes lovacska nyakát. Csak nem Veilchenfeld úrért jönnek? De, érte jöttek, őt viszik! Akit én tegnap még mérsékelt szép időben, úgy este nyolc körül a hátsó kertjében láttam, ott állt, sápadtan bár, de meggyőzően egy orgonabokorban. Kertjének fala mögött, s nem előtt; a falon lent rések voltak, melyeken átkukucskálhattunk. Mert ha köztudott volt is városunkban, hogy Veilchenfeld úr az elbocsátása után hozzánk költözött ki, és most háznép nélkül (anya) lakik a HeidenstraBén az erkélyes házban, az utóbbi időben egyre ritkábban lehetett őt látni. Itt lakik-e még egyáltalán, kérdezzük apát. Igen, mondja apa, fenn van. És mit csinál? Ül az asztalánál. És miért nem jön le? MERTA KÖNYVEIM között biztosabban érzem magam, mint a honfitársaim közt, mondta anyának mindegyre Veilchenfeld úr, és fekete kalapjának karimája alól kimosolygott rá a kurta lépteivel újra meg újra körbejárt, keskeny kertrészecskéjén át az utcára. HA LEGALÁBB olyan házba költözött volna, amelyiknek nagyobb kertje van, mondta anya apának, hiszen a város szélén akadnak ilyenek. Sőt, fenn a Birkengassén épp üresen is áll egy. Ott megen