Horváth Gergely Krisztián (szerk.): Víz és társadalom Magyarországon a középkortól a XX. század végéig (Budapest, 2014)
Máté Gábor: A vízhasználat átalakulása az államosítás és a téeszesítés következtében a Völgységi-patak felső vízvidékén
A VÍZHASZNÁLAT ÁTALAKULÁSA AZ ÁLLAMOSÍTÁS ÉS A TÉESZESÍTÉS... 475 dését okozza, és általában a lokalitás (mint a gazdasági és humánerőforrás tere) eltérő gazdasági környezetbe, érdekkörbe való integrálódását eredményezi, ami környezet és ember kapcsolatának irányvonalát alapvetően meghatározza. A vízhasználat általános jogi kérdéseit csak a nagy árvízmentesítések és lecsapolások után, a polgári Magyarország 1885-ös törvénye alapján rendezték átfogó módon, korábban tájegységenként, uradalmanként, városonként különbözött a vízjog, amely a helyi jogi kereteken belül a népi szokásjognak is jóval nagyobb teret engedett.19 20 Az erőforrás használat általános szabályozására akkor került sor, amikor más haszonvételek és erőforrások, mint a termőföld, az erdő, a vad- és halállomány jogi kérdéseinek rendezésére már sor került. Hogy a víz mégis különbözik a többi erőforrástól és közkincsnek számít, azt az is mutatja, hogy az első vízjogi szabályozás igen nagyvonalú volt, ami talán annak a következménye is lehetett, hogy ekkor még az ország szinte egész területén nagy mennyiségben állt rendelkezésre szennyeződésmentes ivóvíz (akár felszíni víz formájában is). A víz mint természeti erőforrás gazdasági helyzetére tehát inkább a „bőség", és nem a „szűkösség" volt jellemző. Összegezve az elmondottakat, a fordulópontok tehát olyan földrengésszerű változások, amelyek átrendezik a meglévő viszonyrendszereket, a helyi erőforrások felhasználásának lehetőségeit és a lokális ökológiai rendszerek anyagcsere-folyamatait, így végső soron az életmód egészére kihatnak. A dolgozatban többször használom a „hagyományos gazdálkodás" és „hagyományos vízgazdálkodás" kifejezést, noha mind a gazdálkodás, mind pedig a vízhasználat folyamatosan változik. Edwin Fussell szerint térben és időben is szükséges a „hagyományos" kifejezés értelmezési kereteinek lehatárolása, mert „az emberiség az idők kezdete óta folyamatosan átalakítja a hagyományos gazdálkodást", s tegyük hozzá - a vízgazdálkodást.2” Ennek megfelelően a dolgozatban a hagyományos vízgazdálkodás fogalmát nem a „régi", „ősi" szinonimájaként használom, hanem az 1948-60-as transzformációs időszakot megelőző vízgazdálkodási gyakorlatok megnevezésére. Az ekkor fennálló gyakorlatok egyes elemeikben egészen bizonyosan középkori gyökérnek voltak, de az akkori vízhasznosítási rendszer a XVIII. század harmadik harmadának gazdasági körülményei között jött létre. Jelentős lépés volt például az új malomárok-rendszerek kiépítése, amit a földesúr mérnökei és intézői felügyeltek, a jogi, vízhasználati keretek tekintetében pedig az 1885-ös törvény hozott új elemeket a vízgazdálkodásba. Értelmezésem szerint tehát a helyi vízgazdálkodás történeti léptékben változik, a változásnak azonban több síkja van. A levéltári források segítségével a műszaki tökéletesedés, a termelékenység változása, a vízkezelés jellegzetességei ismerhetők meg. Változásvizsgálat keretén belül legkevésbé az ivás, itatás, forráshasználat és a víz kultikus (szakrális) tisztelete kutatható, hiszen ezek a szempontok főként recens vizsgálódások során ismerhetők meg igazán. Valószínűsíthető, hogy a két 19 A népi jogszokásról lásd Tárkány Szűcs 1981, 36-44. Székelyföldi falutörvények környezetoltalmazó szerepéről lásd Imreh 1993; a népi vízbíráskodásról: Néma 2009. Vízjogról és a vízügyi törvényekről lásd Fejér 2001,138; Károlyi 1971, 760-763. 20 Fussell 1973,9-10.