Horváth Iván - Tverdota György: Miért fáj ma is? Az ismeretlen József Attila (Budapest, 1992)
Pszichológia
a számára, ami a legsúlyosabb kóros érzések kifejezését, verssé, mások által is élvezhető műalkotássá szublimálását tette lehetővé, így műalkotásokból értesülünk olyan pszichés állapotokról, melyek más esetekben nem lennének hozzáférhetők. 1937-ben még a pszichiátria két fontos, azóta kidolgozott területe nélkül kellett tevékenykednie a szakmabelieknek. Azóta dolgozták ki a borderline zavarok pszichoanalitikus pszichoterápiájának elveit és olyan gyakorlatát, amely oktatható, amely megbízhatóan oldani képes a jellegzetes kóros lélektani mechanizmusokat, és segít folyamatosan megfelelő mederben fenntartani a terápiás kapcsolatot. A másik a pszichofarmakológia (mára a gyógyszeres kezelések egész arzenálja hozzáférhető, mely a szorongás, a pszichotikus tünetek és a depresszió oldásával akár a beteg pszichoterápiával való „elérhetőségét” javítja, akár önmagában adja meg a gyógyulás esélyeit). József Attila betegsége a súlyos kórképek közé tartozott, számos súlyos prognosztikus jellel - lásd erről például Kernberg véleményét: az önpusztítás én-ideállá, a felettes én funkciójává válásáról (1975, 124-128.); öngyilkossági szándékait régtől hangoztatta, kísérletei gyermekkorától ismétlődtek. Súlyosak (ma már tudjuk, törvényszerűen súlyosak) voltak továbbá a terápiában kialakult indulatáttételes érzelmeinek terápián kívüli cselekvő kifejeződései is; nem volt még „feltalálva” a viszont-áttétellel való bánásmód a hasonló esetekben (ez napjainkban, megfelelő ismeretek és jártasság birtokában már lehetséges). József Attila kezelése így szakmailag ugyanolyan értelemben volt heroikus vállalkozás, mint a sebészet hőskorának némely nagy műtétéi voltak. 64