Jákfalvi Magdolna: A 20. századi színháztörténeti kánon alakulása (Budapest, 2011)
Kovács Krisztina: A színész mint megfigyelő
madást, és az ottani vérontást, lincselést szónoklataival és szavalataival igyekezett megfékezni.11 A forradalom leverése után belügyi vizsgálat indult színészek és színházak ellen is, több színész illetve rendező került börtönbe vagy a kistarcsai internálótáborba (Bessenyei, Szakáts, Darvas), ahol az állambiztonsági szolgálat munkatársai - köztük Harangozó Szilveszter* 11 12 személyesen - megkezdték a színházi dolgozók beszervezését. (A színházi forradalmi bizottságokban történetekről szól a színházi területről felfektetett objektumdosszié, amely az 1956 és 1958 között keletkezett állambiztonsági jelentéseket tartalmazza.) Mire 1957-ben, a romok eltakarítása és a sztrájkok beszüntetése után a színházakban is többé-kevésbé helyreállt a próba-, illetve játszási rend, a társulatok szerkezete átalakult: a disszidálások, börtönbüntetések, eltiltások és kierőszakolt kinevezések mindenhol felborították a társulati egyensúlyt. A szakma forrongott, a színészek szervezkedtek és lázadoztak a szilenciumok miatt. S minthogy az 56-os eseményekben több vezető színész is tevőlegesen részt vett, s a színházak forradalmi fészkeknek bizonyultak, 1956 után reális veszélyt jelentett minden társulat, ahol újra felüthette fejét valamiféle ellenséges szervezkedés. Az állami vezetés nem a színház nyilvánosság általi erejétől rettegett, hanem a színészek színfalak mögötti összeesküvéseitől. Nem a színpadon elhangzó mondatok lehetséges jelentéseit mérlegelte, hanem a magánbeszélgetések tartalmát elemezte. Ezért az 1957-es év folyamán kompromittált adatok alapján beszervezett színházi ügynökök elsődleges feladata az volt, hogy a színházi dolgozókat szemmel tartsák és a beszélgetéseket rögzítsék. De a színházi terület ellenőrzéséről szóló kommunikáció a hatalom döntéshozó, irányító, illetve végrehajtó szervei között, valamint a döntések és cselekvések összehangolása az „ágazat” sajátosságai miatt mindig meglehetősen nagy körültekintést igényelt. Ebben az időszakban a színházi szabályozás legnehezebb része nem is a műsortervek összeállítása és ellenőrzése, vagy akár a rendezői koncepciók szondázása volt, tragédia legyen. Végül 1957. május 3-án tartóztatták le. Koncepciós pere - amelyben több köztörvényes bűnözővel összevonva tárgyalták az ügyét - a Nagy Imre-per forgatókönyvének főpróbája volt. Első fokon 1957. június 10-én szervezkedés vezetése és gyilkosság vádjával halálra ítélték. A Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának Különtanácsa 1957. december 21-én felmentette a gyilkosság vádja alól, de jogerőre emelte az első fokon kiszabott ítéletet. Major Tamás személyesen járt közben Kádárnál a színész megmentéséért, de miután Földes kegyelmi kérvényét az Elnöki Tanács elutasította, 1958. január 15-én kivégezték. Forrás: rev.hu, 56-os ki kicsoda, in 1956.mti.hu, és Földes Anna, Földes Gábor, A hatvannyolcadik áldozat, Európai Kulturális Füzetek, 2005,22. szám. 11 Ablonczy, i. m. 12 Flarangozó Szilveszter 1956-tól a „kulturális elhárítás” szakértőjeként volt a Belügyminisztériumban és a pártapparátusban közismert, később III/III.-as osztályvezető (1-es, illetve 4-es osztály), csoportfőnök, majd főcsoportfőnök. Ő felügyelte például a népi írókat, az operát és a tudományos intézeteket. Személyesen ő tartotta a „Cyránó” fedőnevű Szakáts Miklós színészt, a „Galambos” fedőnéven dolgozó Szepesi Györgyöt, és „Boriszt”, azaz Nagy Péter akadémikust. A „Képesi Endre” fedőnevű Szabó István jelentéseit neki továbbították, és azokat saját kezűleg írott utasításokkal, megjegyzésekkel látta el. Harangozó Szilveszter pályaképét Ungváry Krisztián ismerteti kimerítő részletességgel Egyenes út a csúcsra - Egy állambiztonsági főcsoportfőnök karrierje című tanulmányában, illetve az Elhallgatott múlt-A pártállam és a belügy című könyvének Harangozó Szilveszter rendőr altábornagy és a zeneművészet című fejezetében. 24