Jákfalvi Magdolna - Nánay István - Sipos Balázs (szerk.): A második életmű. Székely Gábor és a színházcsinálás iskolája (Budapest, 2016)
IV. Színházak
IV. SZÍNHÁZAK szöveg fontosságának elvetését jelentette - hiszen Székely mindig „szövegszínházat” rendez -, hanem a szöveg működtetésének a korábbinál minőségileg más módját. Tanárától, Major Tamástól leginkább a mániákusságot tanulta el. „Major és köztem olyan mentalitásbeli, alkati és személyiségbeli különbség van, hogy az elképesztő, az, ami közös bennünk, az hajszálvékony, igaz, erős, és óriási hatással volt rám - emlékezett egy beszélgetésünkben. - A színházszeretet, az önzés, a tehetség együtt, ez volt Major. Én egészen más vagyok. Mégis, ahogy Zsámbéki Nádasdy Kálmán analitikusságából merített, én Major mániákusságából. A dolgok így adódnak össze, azaz van egy olyan folytonosság, ami nélkül szegényebbek lennénk.” Székely Gábor a pályája során egyre inkább és egyre mániákusabban egy témát jár körül: két ember találkozik, akik megvívják harcukat egymással, s ebben a találkozásban és viadalban kimeríthetetlenül sok véletlen és esetlegesség van. Szinte kizárólagossá vált nála a történet vagy a keresése, fontos lett a kapcsolatok működésének vizsgálata és bemutatása, a férfié és nőé például. Ennek a két ember közötti küzdelemnek az abszolút középpontba állítása már a Tótékban megmutatkozott, de sokkal mélyebben és komplexebben jelent meg a Macskajátékban. Ettől kezdve ez a motívum vezérfonalszerűen húzódik végig a Székely-rendezéseken. Az Örkény-ősbemutató után megváltozott Székely megítélése is. A Macskajáték sikere egyfajta menlevél lett számára, nagyobb szabadságot adott a szolnoki munkáiban. Az, hogy a darabot Prágában is megrendezte, későbbi előadásait a helyi és országos fórumokon egyaránt védhetőbbé tette. Kezdetben Székely a várossal nagyon nehezen barátkozott meg. Bezárkózott a színházba és - mivel Szolnok kulturális szempontból a végeknek számított, azaz „fentről” nem nagyon figyeltek arra, hogy mi zajlik, mondjuk, a színházban - szisztematikusan dolgozni kezdett, építgetni valamit, társulatot, munkamódszert, szemléletet. Nemcsak a színházon belül, hanem azon kívül, a közönség formálásban is érvényesült ez az építgető mániája. A Vérnász-rendezésétől kezdve annak tudatában alakította előadásait, hogy a nézők együtt tanulnak a színházcsinálókkal, hiszen a nézés is tanulási folyamat. Azt vallotta, hogy a közönség összezavarodik, ha egyszer ilyen, másszor olyan előadást, stílust, hangvételt kap, a színház nyelvét közösen kell kialakítani és megtanulni, a világ megismeréséhez vezető utat együtt kell megtalálni. Ebben a folyamatban is fontos esemény volt a Macskajáték, hiszen sokan nemcsak az előadást fogadták el, de felfigyeltek magára a színházra is, és kezdték elfogadni, sőt szeretni az intézményüket. Ebben jó adag lokálpatriotizmus volt, s mivel ettől kezdve a fővárosból is egyre többen látogatták az előadásokat, ha Budapestről jót mondtak vagy írtak, a szolnokiak még inkább magukénak érezték a színházukat. A Macskajáték Székely életét és pályáját is módosíthatta volna, hiszen a pesti bemutató után behívatta magához Aczél György, és felszólította, hogy legyen a József Attila Színház igazgatója. Ő azonban megköszönte a bizalmat, de nem tett eleget a felkérésnek, mondván: neki Szolnokon van dolga, ott kezdett bele a színházcsiná-249