Jákfalvi Magdolna - Nánay István - Sipos Balázs (szerk.): A második életmű. Székely Gábor és a színházcsinálás iskolája (Budapest, 2016)
IV. Színházak
A MÁSODIK ÉLETMŰ Székely Gábor, Szolnok, 1974 figyelem tárgya, mint a pesti, tehát a végeken könnyebben történhettek meg bizonyos dolgok. Azonkívül a fővárosi színházak ízlése rendkívül beszűkült, egyirányúvá vált, ezért a diplomát kapott színészek közül rendkívül tehetséges emberek sem kellettek, ha annak az esztétikai iránynak nem feleltek meg, amit a fővárosi színházak nagy része képviselt. A másfajta gondolkodású, érdeklődésű színész választhatósága és választása szerintem döntő volt ezeknek a vidéki színházaknak a létrejöttében és megerősödésében. Most ugranék egyet, mert a személyes pályám nem annyira érdekes ebben a kérdésben, de vannak bizonyos állomások, amelyek igen. Az egyik momentum az, amikor Fodor Imre,4 a József Attila Színház igazgatója meghalt. Ekkor a helyére kerestek kádereket, és Aczél György5 fiatalítási szándékkal engem választott Szolnokról, 4 Fodor Imre (1920-1975): színész, színházvezető. 1956-tól 1975-ig a József Attila Színház igazgatója volt. 5 Aczél György (1917-1991): politikus, országgyűlési képviselő. Művelődésügyi miniszterhelyettes, majd az MSZMP Központi Bizottságának titkára, az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottságának elnöke, a Politikai Bizottság tagja, miniszterelnök-helyettes. Hivatali súlyánál sokkal nagyobb befolyással rendelkezett a kultúrpolitikára és annak napi gyakorlatára, kiterjedt személyes kapcsolatrendszerének és az MSZMP első emberéhez, Kádár Jánoshoz fűződő baráti kapcsolatának köszönhetően. A később „három T” (tiltott, tűrt, támogatott) néven elhíresült művelődéspolitikai irányelvek megalkotója. A nyolcvanas évek elején Pozsgay Imre művelődésügyi miniszterrel folytatott elmérgesedő vitái azzal végződtek, hogy mindketten elkerültek addigi posztjukról. 284