Jeney Éva: Nyitott könyv (Budapest, 2012)
A biblioterápia irodalomelmélete
tői fogva a másikért [...] Az emberiét azt jelenti, hogy úgy élünk, mintha nem csupán egyike volnánk a létezőknek [...] Az emberi szubjektum - az alany - alávetettségével elsőszülöttségéről is számot ad. Felelősségem átháríthatatlan, helyettesítésemről senki sem gondoskodhatik. Felelősség az, ami kizárólag rám hárul, és amit emberként nem háríthatok el. E teher a kiváltságos létező legfőbb méltósága. Énem felcserélhetetlenségéből következik, hogy csak annyiban vagyok én, amennyiben felelős vagyok.6 A Buber-féle „minden valódi élet: találkozás”7 kijelentést tehát kölcsönösségként, személyek beszélgetéseként kell felfognunk - és dinamikus tevékenységként. A találkozás fogalma hasonlóan központi helyet foglal el például Carl Rogers gondolkodásában is, akinek nevéhez az úgynevezett „encounter-csoportok” létrejötte is fűződik. Ezekben a csoportokban a másikkal való találkozás, a személyköziség, a csoportélmény a döntő. A személy kiegészíti a csoportot, nem ellentétes vele. Ebben a felfogásban, mely a humanisztikus pszichológiai szemléletre általában jellemző, a személy felelőssége rendkívül hangsúlyos. Olyan egyénét jelenti, akire a saját életére vonatkozó kérdésekben minden döntés tartozik. Igaz ez még akkor is, ha történetesen adott pillanatban ez a képessége korlátozott vagy éppen nem tudja érvényesíteni. Biblioterápiára fordítva mindez azt jelenti, abból indulunk ki, hogy az önmegvalósítás igénye, a fejlődésre való törekvés elemi késztetés minden emberben. A törés, a betegségek, a pszichés zavarok e folyamatot nem szüntetik meg, csak ideiglenesen megakasztják vagy gátolják. A segítőnek tehát az a dolga, hogy valami olyasmit hozzon felszínre a személyben, ami eleve benne van, nevezzük azt akár fejlődési 6 Lévinas, Emmanuel, Az arc mezítelensége. Emmanuel Lévinasszal beszélget Philippe Nemo, ford. Mártonffy Marcell, Győr, Műhely, 1994/1 7-8. 7 Buber, i. m., 15. 152