Jeney Éva: Nyitott könyv (Budapest, 2012)
A biblioterápia irodalomelmélete
a magyar irodalom a nyugati irodalom igézetében alakult, változott, maradt el tőle, fáziseltolódásban volt (décalage) stb. Mikor irodalomról szólva az idegent európai nyelvű, kultúrájú értelemben használjuk, akkor egyúttal a magunkénak is véljük, tehát megkülönböztetni attól, amit sajátnak nevezünk, csak bizonyos fokig helyénvaló. Más esetben (mint mondjuk a kanadai, a japán, az ausztrál, a dél-amerikai irodalom) viszont akár a közölhetetlen tartalmak problémájával is szembesítheti a fordítót, értelmezőt. Amikor az európai kultúra nyitottnak bizonyult más kultúrák irányában, az nem jelentette egyúttal azt, hogy a „távoli kultúrákat” a sajátjával egyenrangúnak tekintette volna. Goethe például úgy látta, a „szép" megteremtésére kizárólag az európai kultúra alkalmas. [...] bármennyire becsüljük is azt, ami külföldi, nem szabad valami különöshöz odatapadnunk, és azt mindenáron mintaképnek tekintenünk. Nem szabad azt gondolnunk, hogy ami kínai, az lenne az a bizonyos, vagy ami szerb, vagy Calderon vagy a Nibelungok; hanem mintaképre szorulva térjünk mindig vissza a régi görögökhöz, akik műveikben szüntelenül a szép embert ábrázolták. Minden egyebet csak mint történelmet kell tekintenünk, és magunkévá tennünk belőle, amenynyire lehet, azt, ami jó.1 Borges Averroes nyomozása című elbeszélésében1 2 a córdobai születésű arab orvos-filozófus Averroes a fordításnak mint a lehetséges lehetetlennek az esetét is példázza. A Farah írástudó házában tartott vacsorán a tudós vendégsereg tagjai rábeszélik egyik társukat, a világutazó Abú’l-Quászimot, hogy meséljen el 1 Eckermann, Johann Peter, Beszélgetések Goethével, 1827. január 31., ford. Győrffy Miklós, Budapest, Európa, 1989, 259. (Kiemelések tőlem - J. É.) 2 Borges, Jorge Luis, Averroes nyomában, ford. Hargitai György, in titokban végbement csoda, Bukarest, Kriterion, 1978, 123-131. 166