Jeney Éva: Nyitott könyv (Budapest, 2012)
A biblioterápia irodalomelmélete
gia és alkotásmechanizmus, lélektan és irodalomtudomány között, s valóban tudományközi megközelítést igényel. Az írás életben betöltött nem mindennapi szerepének szélsőséges olvasatát még szélsőségesebben fogalmazza meg a fdm, amely nem adaptáció, inkább átirat és önálló alkotás. Az írás lett a főszereplője egy nemrégiben, a „legeurópaibb amerikai író” tollából megjelent népszerű kortárs regénynek is. Sidney Orr, Az orákulum éjszakája13 című regény főhőse súlyos balesetet szenved, s mikor a kórházból kikerül, nem tudja, hogyan folytassa az életét tovább, mitévő lehetne. Mivel író, kínálkozik számára a lehetőség, hogy az írás segítségével visszataláljon életéhez, tehát írni kezd. Csakhogy életének eseményei és elbeszélt történeteinek fordulatai összegabalyodnak, s ő hiába kísérletezik párhuzamos világainak bonyodalmait megoldani, nem koronázza siker próbálkozásait. A történetek, a fikció és a valóság végül teljesen és szétválaszthatatlanul összefolyik. Az írás és az olvasás egymást feltételező, egymásra ható és egymást átható jelenségeknek látszanak, mindkettő sajátos érzékiséggel s olyan élménnyel járhat, amely bizonyos esetekben nemhogy felér a tényleges, biológiai élménnyel, de felül is írhatja azt, mi több, határeseteket is létrehozhat. Fontos, hogy mindezzel együtt az írás terápiásnak joggal nevezhető irányba tereli a gondolkodást: Minden leírás „helyes”: az írásjeleket helyükre irányító, helyre rakó gesztus. Az írásjelek pedig (közvetve vagy közvetlenül) a gondolat jelei. Az írás tehát a gondolatokat eligazító, helyreigazító gesztus. Mielőtt írna valaki, gondolkodnia kell. S az írásjelek a helyes gondolathoz vezérlő jelek. Az íráshoz való első közelítésünkkor az írás mögött rejlő motívum mutatkozik meg: azért írunk, hogy gondolatainkat a helyes útra tereljük. [...] De a leírt sorok nemcsak a gondolatokat rendezik 13 Auster, Paul, Az orákulum éjszakája, ford. PÉK Zoltán, Budapest, Európa, 2004. 185