Kabdebó Lóránt: Rögeszmerend. Turczi István művének tragikus derűje (Budapest, 2007)

Turczi István művének tragikus derűje

Visszatértünk a helyeinkre, ezekbe a Királyságokba, de többé nem igen fértünk össze, a régi rendben, az idegen néppel, amely két kézzel kapaszkodik az isteneibe. Másik halált szeretnék. A huszadik századi irodalom - mint korábban is annyiszor - modern­nek nevezte magát. Mára talán már túlléptünk ezen a legutóbbi „mo­dernségen” is. Talán kellő távlatból pillanthatunk vissza rá. Úgy tűnik számomra most és itt, hogy az a „modernség”, amelyet a posztmodern a huszadik század utolsó harmadában önmaga legitimitásának meg­szervezésére visszamenőlegesen definiált, magával a kiváltójával együtt - amely lassan zárómozzanatként válik szemünk láttára történelmivé ­­múlttá alakul. Ez a modernség a korábbiaktól talán személyes antropo­lógiai jellegében különbözhet. Míg korábban a művészeti irányzatok egy szocializált háttérből virágozhattak ki, addig ez a „modernség” antropológiai formátumúként jelent meg. Nem volt mögötte érvényes szocializációs háttér. Minden egyes alkotó a maga „okos fejével” volt kénytelen szétnézni, nem „remélni”, de valamilyen reményt szimulál­ni - szerencsés esetben megszerkeszteni. Önmaga számára érvényesen. És közönségét sem láthatta a hasonlóan gondolkodók körének, hanem minden egyes befogadót „külön-külön” kell meghívni az együttgon­­dolkozásra-együttérzékelésre. József Attila jó érzékkel dramatizálja az alkotói és befogadói retorika különbözését - időben más-más poétikai hangoltságú versekbe ágyazva megjelenítve az „okos fejével” szét­néző reménytelen alkotót (Lassan, tűnődve), aki a társított vers zárlatá­ban ekként zárul önnön világába (Vas-színű égboltban...): „De hát ki­nek is szólanék —” - és aki az olvasóiban kiváltható reményt mégis feltételezheti [Szálljköltemény...]: „Szállj költemény, szólj költemény / Mindenkihez külön-külön, / Hogy élünk ám és van remény, - / Van idő, csípjük csak fülön.” Minden megszólalás olyan poétikai megoldások­kal érvényesíthette önmagát, amely elkülönbözött minden másikétól, mégis összeköttetésben maradt - vitázva, avagy kötődve - a másikkal. Az eltömegesedés és a parancsuralmi rendszerek poklaiból a költők személyes kivágyódása a költészetnek az imádság rangjára emelkedé­sét hozta létre. A személyes költészet megszólalása szertartássá válha­24

Next