Kabdebó Lóránt: Rögeszmerend. Turczi István művének tragikus derűje (Budapest, 2007)
Turczi István művének tragikus derűje
Visszatértünk a helyeinkre, ezekbe a Királyságokba, de többé nem igen fértünk össze, a régi rendben, az idegen néppel, amely két kézzel kapaszkodik az isteneibe. Másik halált szeretnék. A huszadik századi irodalom - mint korábban is annyiszor - modernnek nevezte magát. Mára talán már túlléptünk ezen a legutóbbi „modernségen” is. Talán kellő távlatból pillanthatunk vissza rá. Úgy tűnik számomra most és itt, hogy az a „modernség”, amelyet a posztmodern a huszadik század utolsó harmadában önmaga legitimitásának megszervezésére visszamenőlegesen definiált, magával a kiváltójával együtt - amely lassan zárómozzanatként válik szemünk láttára történelmivé múlttá alakul. Ez a modernség a korábbiaktól talán személyes antropológiai jellegében különbözhet. Míg korábban a művészeti irányzatok egy szocializált háttérből virágozhattak ki, addig ez a „modernség” antropológiai formátumúként jelent meg. Nem volt mögötte érvényes szocializációs háttér. Minden egyes alkotó a maga „okos fejével” volt kénytelen szétnézni, nem „remélni”, de valamilyen reményt szimulálni - szerencsés esetben megszerkeszteni. Önmaga számára érvényesen. És közönségét sem láthatta a hasonlóan gondolkodók körének, hanem minden egyes befogadót „külön-külön” kell meghívni az együttgondolkozásra-együttérzékelésre. József Attila jó érzékkel dramatizálja az alkotói és befogadói retorika különbözését - időben más-más poétikai hangoltságú versekbe ágyazva megjelenítve az „okos fejével” szétnéző reménytelen alkotót (Lassan, tűnődve), aki a társított vers zárlatában ekként zárul önnön világába (Vas-színű égboltban...): „De hát kinek is szólanék —” - és aki az olvasóiban kiváltható reményt mégis feltételezheti [Szálljköltemény...]: „Szállj költemény, szólj költemény / Mindenkihez külön-külön, / Hogy élünk ám és van remény, - / Van idő, csípjük csak fülön.” Minden megszólalás olyan poétikai megoldásokkal érvényesíthette önmagát, amely elkülönbözött minden másikétól, mégis összeköttetésben maradt - vitázva, avagy kötődve - a másikkal. Az eltömegesedés és a parancsuralmi rendszerek poklaiból a költők személyes kivágyódása a költészetnek az imádság rangjára emelkedését hozta létre. A személyes költészet megszólalása szertartássá válha24