Kálmán C. György: Dehogyis terem citromfán - Opus 17. (Budapest, 2019)
Műfajok, kultúrák, határok
mégis van értelme. Az impresszionista költő („Finom, törékeny vers volt, kissé a francia dekadensek modorába”) nem a rím tökéletességére, hanem inkább a legkifejezőbb szó megválasztására törekszik; akkor is, ha ennek eredményeként nem tiszta rímet, hanem asszonáncot kap. Nem állítom, hogy mindazzal, amit a fentiekben elmondtam, ki is merítettem az egynyelvű és a nullanyelvű szövegek közötti, nagyon is tágasnak tűnő tartomány leírását. Most viszont elindulok a másik irányba, az egynyelvű és a kétnyelvű szövegek közötti átmenetek néhány esetének korántsem szisztematikus bemutatása felé. Vegyük először is a tiszta eseteket: tudniillik azokat, ahol vagy ugyanazon szerző két nyelven írja meg a szöveget, s ezeket ő is, a befogadók is egyenértékűnek, egyenrangúnak és „ugyanannak” tartják. (Itt most nem mennék bele abba, hogy mi is tekinthető „ugyanannak”, és hogy miként biztosítja akár a szerző, akár a befogadók közössége, hogy a két szöveg ekként legyen értékelendő.) Közismert eset Beckett számos munkája, ahol a mű eredeti nyelve (vagyis az, hogy a szerző melyik nyelven írta meg először a szöveget) inkább véletlenszerű, anekdotikus jelentőségű lehet. Ugyancsak a kétnyelvűség szélsőséges esetének tekinthetjük azokat, amikor a szerző nem anyanyelvén, de teljes rendszerű és természetes nyelven írja meg szövegeit: ilyenek Oravecz Imre angol nyelvű költeményei például a Halászóemberhen; de József Attila is írt franciául, meg Weöres Psychéje is (franciául is, németül is); Nabokovról nem is szólva. Beckett és Nabokov esete nyilvánvalóan különbözik egymástól - ha rendszerezni akarnánk mindazt, amit én itt csak felvázolok, akkor ezt a különbséget pontosan meg is kellene fogalmazni (tudniillik a valódi kétnyelvűség és a nyelvváltás különbségét); és az ő kettejük esete is különbözik Oraveczétől. Oravecz és József Attila között ugyancsak különbség van - az ujjgyakorlatként, játékosan használt idegen nyelv összeköti József Attilát és Psychét, de Oravecz intenciója ettől igencsak eltér. Ismétlem: ha rendszerezni akarnánk, ezt a differenciát pontosabban meg kellene és meg is lehetne fogalmazni. Idetartozhatna, mintegy alpontként, az a fajta kétnyelvűség, amikor az a bizonyos teljes rendszerű és természetes nyelv nemcsak a szerzőnek nem anyanyelve, hanem senkinek sem az: Janus Pannoniustól kizárólag olyan költemények maradtak ránk, amelyek ilyen nyelven 106