Kálmán C. György: Dehogyis terem citromfán - Opus 17. (Budapest, 2019)
A szöveg körül, a szövegen belül
a metalepszis Genette előtti, klasszikus retorikai meghatározását adják.) Ez nyilván nem azért van így, mert József Attila ezen versében magáról a versről van szó (hiszen ebben közös a többiekkel), hanem mert egy lépéssel túlmegy ezen. A „szokásos”, a közhelyes megoldás az, hogy amikor a beszélő a megszólalásról magáról beszél, azt csak általában nevezi meg: vers, költemény, dal, ének, legfeljebb szonett a szokásos megnevezések. Itt azonban részletekbe megyünk, a második sorról külön sor (a második sor) szól; a túlrészletezés (a retorikában talán evidentiának vagy descriptiónak neveznék) pedig groteszk - már azt várnánk, hogy a harmadik sor a harmadikról fog szólni, és így tovább... 4. Ami a lírai és az elbeszélő műfajok metalepszisének különbségét illeti, hipotéziseim a következők: hogy a lírában mindenekelőtt a fent vázolt önreflexív metalepszisről beszélhetünk; hogy ez toposszá vált, sokkal inkább, mint az elbeszélő művek hasonló metalepszisei; valamint hogy ez a metalepszis olyan befogadói jelentésadást provokál, amely a művi/művészi (s nem természetes, megalkotott) konnotációs mezejét mozgósítja. Ami az első hipotézist illeti, túl sok bizonyításra nincs szükség. Ha van par excellence lírai metalepszis, akkor ez az önreflexió volna az. A lírában a történetmondás aktusa és az elmondott történet nem gabalyodhat össze, hiszen ezek nem is lényeges részei a lírának - tehát ezért annyira gyakori és észrevétlen ott a metalepszis. Csakhogy még ha történetnek ugyan valóban egyáltalán nem kell lennie a lírában, beszélő és elmondott/kimondott dolog, énonciation vagy megnyilatkozás nagyon is van. A nem elbeszélő költészetben, narratív szintek nem lévén, más szintek különbségeivel lehet csak játszani: a megszólaló/ megszólalás, a megszólalás/megszólított, a megszólaláson belüli nyelvi elemek és a rájuk adott intratextuális (metanyelvi) reflexió, vagy az intertextuális kapcsolatok határait lehet megsérteni. Könnyen igazolható az is, hogy nem valami modern fejleményről van szó; csak két példát hoznék: Jer, Kazinczym, jer, öleld meg e sorokba hívedet, Aki ilyen néma szókkal jött köszöntni tégedet. (Csokonai: Trocheus lábakon) 156