Kálmán C. György: Dehogyis terem citromfán - Opus 17. (Budapest, 2019)
Irodalomtörténetírási bonyodalmak
san rágható gumicsontok használnak az irodalomtörténészi fogazat élesen tartására. (Nem feledve, hogy felvetésük hátterében komoly világnézeti problémák vannak.) Másrészt azonban elkerülhetetlen, hogy az irodalomtörténet folyamatáról valamilyen képet kialakítsunk (már ha egyáltalán érdekel ez a történet, s nem pusztán egyes művek egymással semmi módon össze nem függő halmazát akarjuk látni); s ehhez szükség van bizonyos csomópontokra, olyan helyekre, ahol változások elindulását lokalizálhatjuk, mindenképpen beszélnünk kell korszakokról és korszakfordulókról, hagyományról, avulásról, forradalomról és visszatérésről, felforgatásról és megőrzésről. Amikor ekképpen adunk számot az irodalmi folyamatról, a szövegekről, az irodalomrendszer történetéről, akkor mégiscsak kijelölünk fontosabb és kevésbé fontos alkotókat vagy szövegeket. Akkor mégiscsak valamiféle minősítést végzünk, s ha nem is mondunk ki olyasmit, hogy valamely író jobb volna, mint a másik - azért jelentőségről, fontosságról, érdekességről szó kell hogy essék. Lehetséges viszont, hogy bizonyos alkotók, egész életművek a rendszer egésze szempontjából meghatározó jelentőségűek lehetnek, de mai befogadásunk (vagy akár a kortársi befogadás) számára nem kínálnak elegendő izgalmat; ha nem is olvashatatlanok, nem tudjuk őket maradéktalanul élvezni. Egyszerűen szólva: nem elég jók (természetesen mindig úgy értve: számomra, a befogadó számára nem azok), bár fontosságuk, jelentőségük kétségbevonhatatlan. Valahogyan úgy, ahogyan Pusztaszabolcs, Sárbogárd (vagy egy másik vonalról: Rákosrendező) lehet a vasúti (teher-)közlekedés számára létfontosságú, de azért egyikünk sem menne ezekre a helyekre várost nézni, tőzsdézni vagy operába. Elképzelhető, hogy kevesen szeretik ma Kassák Lajost; akik szeretik, talán azok is elismerik, hogy mégsem akkora költő, mint mondjuk Ady vagy József Attila. Az viszont aligha lehet vitatott, hogy az irodalomtörténet folyamatában kulcsszerepet töltött be, hogy hatása nem volt ugyan látványos, de mégis erős volt, hogy nélküle aligha alakulhatott volna úgy a magyar költészet, ahogyan alakult. Ha tehát egymásra vonatkoztatjuk a két rendszert, ha megpróbáljuk a jelentőséget és a kiválóságot, a fontosságot és az esztétikai élményt valahogyan megfeleltetni egymásnak, különös elmozdulásokat és hiányokat látunk. A fordítottja is könnyen elképzelhető: irodalomtörténeti értelemben jelentéktelennek tetsző alkotókat/szövegeket 20