Kántor Lajos: Erdélyi sorskerék. Szabédi László és a történelem (Budapest, 1999)
Sárkányölő
Három újabb szakasz, az eksztázis némi csillapodásával, a szülőfalu szépségeinek most már tudatos, illúzióban birtokbavételével (mert a határban: „semmi jussom semmihez”) és ezzel a verskezdetet variáló sorral: „Most boldog vagyok itt” (a többi nyolc sor megegyezik az első szakaszéval)... Hogy az utolsó, a huszonötödik versszakban - noha nem vonatzakatolás-szerűen, „emberibben”: a kutyaugatásban visszatérjen a komor intelem, a balsejtelem: Csak a kutya, láncon, ne járna vad táncot, mint egy veszett motolla! csak a kutya, későn, ha setétedés jön, ne vonítna, csaholna! csak a kutya, éjjel,- orgonáló vészjel csak a kutya ne volna! (Ez az utolsó szakasz szépen mutatja a szakaszok kisebb, háromsoros egységekre bontását, a párhuzamok és isméüések intenzitásnövelő szerepét.) Már a sín-motívum s egy szemléletes alliteráció-sor („Démoni dinamó / dongva egy dalt dalol”) József Attilára emlékeztetett, ez az utolsó szakasz pedig a Hazám (1937) zárószonettjének alap-metaforájával cseng össze. (Ne felejtsük: A szabédi Nagyréten az előző évben, 1936-ban született - Szabédi kölcsönzéséről tehát nem lehet szó. József Attila pedig aligha ismerhette Szabédi László versét.) Akárcsak József Attila szonettjében, itt sem „tiszta népi” hang érvényesül - tetten érhető benne a Nyugat költői forradalma is; és az a bizonyos „értelmiségi lebegés”, az épp csak elaltatott félelem, a tragikum-érzet, amelyet véglegesen egyén és közösség egymásra találása, összehangolódása oldhatna fel. (József Attila-párhuzam kínálkozik Szabédi egyik legtökéletesebb verse, az 1946-os Csillogj, Margitka elemzésekor is; értelem és érzelem vitáját a kolozsvári költő szerelmes versben ugyancsak folytatva, nevükön nevezi a dolgokat, szerelmét a világegészbe kapcsolja, miként klasszikussá nőtt kortársa; ebben a lírában éppúgy megfér a modern természettudományos dialektika, mint az Ómagyar 57