Kappanyos András: Hová tűnt a huszadik század (Budapest, 2013)
Átvágások
ejtése, valamint az újabb ügyészségi vádindítvány a Nem én kiáltok című kötet egyes versei miatt. És ha végigtekintjük a költők és írók politikai meghurcoltatásainak 20. századi történetét, el egészen az Esterházy Péter és Petri György Kossuth-díjával kapcsolatos parlamenti interpellációig, Horger eljárását még viszonylag enyhének is tekinthetjük. (Más kérdés, hogy az igazságtartományok különbözőségére való hivatkozással vissza is lehet élni, mint ezt a szállóigévé vált kifejezés is mutatja: „írói munkásságának része.”) Horger tehát a vers beszélője feletti morális és jogi ítélkezés minden egzisztenciális következményét a hús-vér szerzőre hárította, ezzel látványosan azonosítva a kettőt, amely eljárásban azután (igaz, nem negatív ítélettel) a kultusz mindvégig a nyomdokain járt. Ilyen formán Horger nem csupán a professzionális írói pályán indította el akaratlanul József Attilát, elzárva előle a polgári karrier esélyét, hanem a kultusz megalapítói között is előkelő hely illeti meg. Természetesen hiba volna azt a látszatot kelteni, mintha maga a költő merőben ártatlan lenne a kultusz ilyetén alakulásában.5 József Attila verseiben mind a Horger-affér előtt, mind pedig utána jó néhány esetben megtaláljuk ugyanazt a gesztust, amely Joyce könyve esetében a botrány - és továbbiakban a kultusz - alapjául szolgált: a nem-fiktív tulajdonnevek deiktikus alkalmazását. A tulajdonnév specifikuma - a konvenció szerint - az abszolút referencialitás. A tulajdonnév mindig egyedre, és nem osztályra utal, következésképp az irodalmi műbe helyezett nem-fiktív tulajdonnév keresztezi a művészi tipizálás lehetőségét. Amennyiben az olvasó ismeri a valóságreferenciát, számára az minden esetleges fiktív referenciát maga alá temet. Kivételt ez alól csak az úgynevezett történelmi nevek képeznek, ahol a referencia tárgya valójában már nem a biológiai személy, hanem egy történeti absztrakció. Amikor azonban egy eleven biológiai személy, vagy egy működő intézmény tulajdonneve bukkan fel egy irodalmi szövegben, akkor elkerülhetetlen a valóságreferencia érvényesítése. Horger Antal, vagy a nyomdokain járó kultusz elmarasztalható, amikor a„húsz esztendőm hatalom” sor alapján a vers beszélőjét a szerző biológiai személyével azonosítja. De mit tehetnének, és mit tehetünk mi, amikor a vers beszélője explicit módon József Attilaként nevezi meg magát, mondván: „Én, József Attila, itt vagyok”? József Attila négy versében szerepel a teljes neve (közülük kettő címként viseli), további néhányban a keresztneve. Máshol más fajta, de egyértelműen őrá magára utaló tulajdonnév-referenciára bukkanunk, például „Nemzett József Áron”. Ezek a valóságreferenciák egyértelműen a vers-beszélő és a biológiai személy azonosításában érdekelt kultuszt bátorítják. Rendkívül jellemző, hogy Joyce valóságreferenciái ennek éppen az ellenkezőjét teszik. Az ő protagonistája, akinek élettörténete megannyi izomorfiát mutat Joyce saját életével, nem 5 Horger bűnbakká avatásának folyamatát, és ebben József Attila„útmutatásának” szerepét részletesen elemzi Tverdota György: i. m., 195-199. 86