Kappanyos András: Tánc az élen. Ötletek az avantgárdról - Opus 11. (Budapest, 2008)
Alkalmazások
Egy tehetséges ügyeskedő József Attila és az avantgárd Bori Imre emlékének Amikor Bori Imre megállapításait olvassuk az avantgárd és József Attila találkozásáról, voltaképpen két nagyszabású, szintetizáló gondolatrendszer kereszteződési pontján állunk. Az egyik a magyar avantgárd izmusok szerinti periodizációja, a másik József Attila életművének a kötetek, s a hozzájuk fűződő költői programok szerinti periodizációja. A két folyamatrajz egyfelől az expresszionizmusban, másfelől a második kötet, a Nem én kiáltok poétikájában metszi egymást.1 A konstrukció lenyűgöző és irigylésre méltó. Nyilvánvaló, hogy számtalan ellenvetéssel lehetne élni, példákat hozni arra, hogyan „lóg ki” a rendszerből József Attila egy-egy szövege, poétikai műfogása, vagy hogyan hágja át a periódushatárt Kassáknak vág}' követőinek egy-egy gesztusa, teljesítménye. Szintézisektől óvakodó korunkból ezek az ellentmondások, határátlépések élesebben látszanak, mint Bori konstrukciójának letisztult vonalai. Jelenthetné ez azt is, hogy ezredfordulós kételyeink felülírják a hatvanas évek sejtéseit és bizonyosságait. Ez sem csökkentené Bori Imre teljesítményének értékét, csak hát más episztémében élünk, csaknem ugyanannyi esztendő választ el minket Bori vizsgálódásaitól, mint őt a tárgyától. A konstrukció azonban egyáltalán nem elavult, nem érvénytelen - nosztalgikus szempontunk csupán azt jelzi, hogy ma nem tudnánk ilyen teljesítményt létrehozni, sőt ma talán Bori professzor sem lenne képes erre. 1 Bori Imre, A szecessziótól a dadáig. A magyar irodalmi avantgarde I. Symposion Könyvek 20. Újvidék, 1969. 206-213. 230