Kappanyos András: Tánc az élen. Ötletek az avantgárdról - Opus 11. (Budapest, 2008)

Alkalmazások

Egy tehetséges ügyeskedő József Attila és az avantgárd Bori Imre emlékének Amikor Bori Imre megállapításait olvassuk az avantgárd és József At­tila találkozásáról, voltaképpen két nagyszabású, szintetizáló gondo­latrendszer kereszteződési pontján állunk. Az egyik a magyar avant­gárd izmusok szerinti periodizációja, a másik József Attila életművé­nek a kötetek, s a hozzájuk fűződő költői programok szerinti perio­dizációja. A két folyamatrajz egyfelől az expresszionizmusban, más­felől a második kötet, a Nem én kiáltok poétikájában metszi egymást.1 A konstrukció lenyűgöző és irigylésre méltó. Nyilvánvaló, hogy számtalan ellenvetéssel lehetne élni, példákat hozni arra, hogyan „lóg ki” a rendszerből József Attila egy-egy szövege, poétikai mű­fogása, vagy hogyan hágja át a periódushatárt Kassáknak vág}' kö­vetőinek egy-egy gesztusa, teljesítménye. Szintézisektől óvakodó korunkból ezek az ellentmondások, határátlépések élesebben lát­szanak, mint Bori konstrukciójának letisztult vonalai. Jelenthetné ez azt is, hogy ezredfordulós kételyeink felülírják a hatvanas évek sejtéseit és bizonyosságait. Ez sem csökkentené Bori Imre teljesít­ményének értékét, csak hát más episztémében élünk, csaknem ugyanannyi esztendő választ el minket Bori vizsgálódásaitól, mint őt a tárgyától. A konstrukció azonban egyáltalán nem elavult, nem érvénytelen - nosztalgikus szempontunk csupán azt jelzi, hogy ma nem tudnánk ilyen teljesítményt létrehozni, sőt ma talán Bori professzor sem lenne képes erre. 1 Bori Imre, A szecessziótól a dadáig. A magyar irodalmi avantgarde I. Symposion Könyvek 20. Újvidék, 1969. 206-213. 230

Next