Kiss Gabriella: A magyar színházi hagyomány nevető arcai - Theatron könyvek (Budapest, 2011)
Egy vágy(ott emlék)kép nyomában
170 A MAGYAR SZÍNHÁZI HAGYOMÁNY NEVETŐ ARCA az a rendezői instrukció, amely egy, a nézői szokásrend számára hiteles és eredeti „bessenyeis” gesztust vagy hangsúlyt manírnak tekint, és a színészt rákényszeríti ennek felülvizsgálatára, már önmagában reflektáltan kezeli a színész és a szerep azonosításának kérdését. Az elidegenítő hatást ez esetben az garantálja, (a)hogy tudatosodik a szerep és a szerepjátszó identitásának konstrukció volta, lehetőséget adva egy másféle konstrukció megmutatására. Megfelelő tréning eredményeként erre lehet képes a Molnár Gál-kritika második színészcsoportja,40 és erre képtelen az a harmadik réteg, amelynek szerepjátszó munkáját a nézői elváráshorizontban rögzült kompozíciók ismétlése jelenti - a virtuózokra jellemző jól megfontolt kritika és változtatás gyakorlata nélkül. A szerepjáték mibenlétének ez a tudatossága aztán többféle utat tesz lehetővé. Az egyik út végén olyan színészi teljesítmények állnak, mint a megszokottól eltérően szikár és csontsovány (vagyis nem jómódú és jóltáplált, hanem a fabula rendezői összértelmezésének megfelelően nyúzott és elgyötört), rendetlen kezű, aritmiás lélegzetű Puntila úr (1978), vagy József Attila Születésnapomra című versének szavalata, amikor is az utolsó sor ejtése nem a „tanítani” szó szótári jelentését, hanem a „t” hangok játékos összecsengését viszi színre. Egy másik út vezethet el a színészi idézéshez, hiszen ha a szerep és a színészi test konstrukció, azonosításuk hitele pedig egy normától függ, akkor intertextuális játékba kezdhetnek más konstrukciókkal, például egy másik színész (műfaj, hagyomány stb.) gesztusrendszerével. Ez történik az 1972-es A szecsuanijólétekben, amikor is Törőcsik Mari Sen Te-alakítása finoman és leplezetten citálja Peter Lorre mozdulatait.41 Ezt teszi Vang szerepében Őze Lajos a rendező, Major Tamás gesztusaival, de ugyanez történik a Ljubimov-rendezés előtt is tisztelgő Alföldiféle Koldusoperaban, amikor a Kikiáltókat játszó Törőcsik Mari és Garas Dezső egykori szerepeik (Peachum, illetve Peachumné) gesztusait idézik fel Bicska Maxi dalának színrevitele során. Mohácsi János viszont poszt dramatikus jegyeket is felmutató formakánonja részévé teszi, s ily módon elemzi a modorosság jelenségét: játékos felmutatása révén születik meg az a színészi nyelv, amelyet a túlzást éltető önismeret és önirónia működtet. A Krétakörben például Gazsó György jellegzetes szerepformálása, önreferenciális-karikírozó képek alkotta testjátéka olyan apró, önmagukban bravúros (az est végén pedig egy pillanatnyiságában ható, gyönyörűen teátrális 40 Básti Lajos munkájának erre a természetére utalnak az olyan kritikai megjegyzések, mely szerint „Még Mauler, a húskirály is időnként hangfogót tesz megejtően szép orgonahangjára.” WALKÓ György, Szent Johanna intellektuális igényei, Nagyvilág, 1968/2, 626. 41 Molnár Gál Péter, Színészi idézet, Népszabadság, 1972. január 30., 10.