Kőszeghy Péter (szerk.): Magyar Művelődéstörténeti Lexikon. Középkor és kora újkor III., falkonéta - halászat - MAMŰL 3. (Budapest, 2005)
H
459 hadügy val Pozsonyba menekült rendek viszont Szapolyai János haderejét a törökök ellen joggal kevésnek érezték, ezért a családi szerződéseknek megfelelően a királyné fivérét, Habsburg Ferdinándot tették meg magyar uralkodónak. Neki azonban a török ellen még annyi harcos sem állt rendelkezésére, mint magyar riválisának, hiszen bátyja, V. Károly császár éppen itáliai háborúira vette igénybe az osztrák és cseh kontingenseket is. Az erőviszonyok mégis az ő javára változtak meg, mikor a Csemi Jován vezette, eredetileg menekült szerémségi rácokból álló, tízezerre felszaporodott hadsereg, elpártolván Szapolyaitól, a törökellenes harc reményében átment I. Ferdinánd időközben itáliai zsoldosokkal felduzzadt táborába. Szapolyai hiába igyekezett parasztjai felfegyverzésével és lengyel zsoldosok félfogadásával változtatni az erőviszonyokon, vereséget szenvedett, az országgyűlés vetélytársát emelte a trónra, s ő átmenetileg még az országból is kiszorult. Emiatt kötött a törökökkel a Bécs elleni 1529-es oszmán hadjáratot eredményező, újabb szövetséget. Az ellentámadás azonban Ferdinánd mo.-i uralmát erősítette meg, mig Szapolyai tartósan a keleti területekre szorult vissza. A törökkel való nyílt összecsapást kerülő I. Ferdinánd 17 000 idegen nehézlovas és gyalogos zsoldosból, továbbá 7000 magyar könnyűlovasból (huszárból) álló királyi hadat állomásoztatott magyar felségterületén. Minthogy idegen zsoldosain túl Ferdinánd 1542-ben is csupán további 10 000 mo.-i zsoldos katonára és 15 000 főnyi főúri-vármegyei fegyveres kontingensre támaszkodhatott, ellentételezésként segítette a határ menti új végvári vonal kiépítését, és magára vállalta a magántulajdonú végvárak őrségének zsoldfízetését. Az idejétmúlt nehézlovasság helyett a végvárakban is egyre inkább a huszárság nyert teret. Az 1543-ban hozott törvény szerint 12 000 huszár mellett már csak 4000 gyalogossal számoltak. Szapolyai János táborában gyülekeztek a hódoltsági területekről menekülő, fegyveres szolgálatra felfogadott hajdúk. Egy 1542- es forrás, bizonyára némi túlzással, számukat 25 000-re teszi. Az ország mindkét területén továbbélő korábbi hadkiegészítéssel Szapolyai királyi és a megyékből biztosított hadereje Ferdinándénak talán a felét érhette el. Az 1538-ig tartó polgárháború az Oszmán Birodalom újabb támadásait tette lehetővé, Szapolyai János váratlan halála pedig alkalmat adott arra, hogy 1541-ben a szultán Budát is tartósan birtokba vegye, és Hatvan, Nógrád, Visegrád, majd Ozora, Simontomya, Döbrököz végvárak elfoglalásával megkezdje az ország közepének hódoltatását. Bár I. Ferdinánd hadai 1551-ben elismertették a Habsburg-uralmat az ország nagyobbik, keleti felében is, a következő évben megindult újabb jelentős oszmán hadjárat megakadályozta az országegyesítést. Mo. teljes területének oszmán uralom alá kerülését meggátolta viszont, hogy 1526^11 között létrejöttek a jövendő királyi Mo.-on a Habsburg kormányzati, közigazgatási és politikai rendszer keretei, az új határvonal mentén pedig megkezdődött a törökellenes védelmi és végvárrendszer kiépítése, amely az 1556-ban felállított —»Udvari Haditanács egységes és szakszerű irányítása alá került. —»Erdély státusát viszont a Porta 1552 u. nem hódoltatással, hanem Szapolyai János fia, János Zsigmond uralmának helyreállításával rendezte. De hiába szállt a meg sem koronázott utód, János Zsigmond 1571-es halálával felségterülete az új királyra, I. (Habsburg) Miksára, és Báthory István erdélyi fejedelem hiába ismerte el őt királyának, az oszmán haderő - az 1568-os békekötés megállapodására hivatkozva - az országegyesítést ismét megakadályozta. A 16. sz. közepén a Habsburg katonai szakértőkben - többek között az oszmántörök és a Habsburg mozgósítás eltérő dinamikája miatt is (-»oszmán-török hadviselés, hadszervezet) - kialakult az a vélemény, hogy a török ellen csak védekező háborút lehet viselni. Ez a bécsi udvarban hivatalossá merevedett koncepció Mo.-ot csupán az örökös tartományok megvédéséhez szükséges előtérnek, hadműveleti terepnek tekintette. A császárnak címzett memorandumában a felső-mo.-i főkapitány, Lazarus von —»Schwendi 1565-66