Kőszeghy Péter (szerk.): Magyar Művelődéstörténeti Lexikon. Középkor és kora újkor IV., halételek - Jordán - MAMŰL 4. (Budapest, 2005)
H
harang 34 A mátraverebélyi harang, 1605. Egykor: MNM (a II. világháborúban megsemmisült) letti olvasztókemence megcsapolása után a bronz foglalta el. Az öntés technikája 1200 k. változott meg. Ekkortól a belső magra nem viaszból, hanem agyagból formálták meg a ~ot, s csupán a felirat és a díszítés készült továbbra is viaszveszejtéses eljárással. A ~ kívülről ekkor is agyagköpenyt kapott. Kiégetés után ezt a külső köpenyt leemelték, és eltávolították az alatta lévő agyag-ot, majd a magra visszahelyezték a külső köpenyt, a kettő közötti rést pedig kiöntötték bronzzal. Ez a technika a ~ok formáját is megváltoztatta, mert felfelé keskenyedő, kúpos formát igényelt. A mai ~ok alakjának lényegében megfelelő ~ok a 15. sz.-tól készülnek. Anyaguk, a -bronz évszázadok óta lényegében változatlan: 20-23% ón, 77-80% réz; ezüsttartalmuk csak babona. A 14. sz.-tól vált általánossá, hogy a -okát felirattal látták el. Az egyes műhelyek munkáit az alkalmazott díszítőmotívumok, feliratok alapján lehet megkülönböztetni. Kedvelt volt a levél- és indamotívumok által kereteit minuszkulás felirat és a szentek alakjai. A feliratok latin nyelvűek, s általában Krisztus királyt és Máriát dicsőítik. Az első magyar feliratú ~ Mátraverebély számára készült 1605-ben. Fontos szempont a dekorativitás: ha kisebb a -, elhagynak szavakat, betűket, ha nagyobb, megismételnek egy-egy szakaszt. A közismert „Vivos voco, mortuos plango, fulgura frango” (Az élőket hívom, a halottakat siratom, a villámokat megtöröm) felirat mo.-i harangon a 19. sz. előtt nem fordul elő. A források 1240-ben említik az első név szerint ismert -öntőt, Henrik mestert, Pesten. Nagy Lajos király a visegrádi nagy - öntéséért adómentességet ad Konrád mesternek és testvéreinek 1357- ben. Selmecbányán és a közeli Bakabányán a 14. sz. második felében már egyegy -öntő működött. Pozsonyban 1440- ben szintén volt öntőház, ebben Hunyadi János számára is dolgoztak. Iglón az 1360-as, Kassán az 1390-es évektől, Bártfán 1424-ben, Besztercebányán az 1480— 90-es években tudunk -öntők tevékenységéről. Erdélyben Nagyszeben volt a legkorábbi és a 16. sz. első feléig a legjelentősebb központ, de a 15-16. sz.-ban Nagyváradon, Segesváron és Brassóban is működött öntőház, e két utóbbiban — és ágyúöntés egyaránt folyt. Noha ekkorról már sok mestemevet ismerünk, a -öntők kevesen voltak ahhoz, hogy saját —»céhet alapíthassanak, ezért a 16. sz.-tól a rokon szakmák (lakatos, kovács, vasöntő, a 17. sz.-tól ónműves) valamelyik céhéhez csatlakoztak. A mesterek a városok megbecsült polgárai, a tanács tagjai voltak, akik gyakran egy tucatnál is több segédet foglalkoztattak. A — és ágyúöntés az alapanyag és az öntési technológia hasonlósága miatt egy szakmának számított, az öntőház profilja mindenkor a szükségletekhez igazodott. Nemegyszer előfordult, hogy —ból öntöttek ágyút, s volt példa a fordítottjára is. Az öntést a