Kulcsár Szabó Ernő: Az új kritika dilemmái. Az irodalomértés helyzete az ezredvégen (Budapest, 1994)
Az új lírai beszéd a válaszok horizontváltásában
jelenleg akaratlanul is azt a XX. századi hazai líratradíciót szegényíti el, amely ugyan talán nem elég gazdag, de a maga sokszínűségében éppen elegendő lehetne egy ezredfordulós lírai megújulás megalapozásához. Félő azonban, hogy az értékek méginkább várható sokféleségével szemközt épp emiatt a féloldalasság miatt bizonyul majd kevésbé nyitottnak az elkövetkező évtized új magyar költészete. 1.2.5.4. Nem csoda tehát, hogy Petri lírájában — a szerepfelfogás Ady-típusú komponensei mellett - az utómodern József Attilának volt meghatározó jelentősége. A poétikai indíttatás tekintetében legalábbis vitathatatlanul. Itt kell azonban visszatérnünk ahhoz a kérdéskörhöz, amelyet fentebb s még korábban az 1.2.4 pontban érintettünk már. Arról van ugyanis szó, hogy míg az új szenzibilitás jelentéktelenebb alkotói jórészt az eltérő szociális környezetnek betudhatóan maradtak fogva az individualitás civil, polgári egyénként való értelmezésénél (az élvonal ugyanis igen hamar visszatalált az utómodern hagyomány továbbvihető elemeihez, mintegy átsajátítva a diszkontinuitáson át megteremthető új és gazdagabb folytonosság poétikai eszközkészletét), addig Petrinél a privát beszéd József Attilán keresztül „átértett” poetizálása következett be új fejleményként. Azt lehet mondanunk, az esztétista szecesszionizmustól megtisztított, de az alulretorizált nyelvi megalkotottság méltóságát megőrző beszédmódnak így sikerült azt megvalósítania, ami az új szenzibilitás költői közül valóban csak igen keveseknek sikerült. Úgyszólván csak azoknak, akik ezzel el is hagyták az új érzékenység hetvenes évekbeli paradigmáját. A leglényegesebb személyiségszemléleti változás itt abban figyelhető meg, amire később bizonyos mértékig joggal hívta fel a figyelmet Hiltrud Gnüg. Éspedig arra, hogy a nem-artisztikus nyelv közegében az individualitás úgy alakul át egyfajta sokaságbeli „egyvalakivé”, hogy poétikai szituáltságát tekintve már nemigen jelölhető a modernség individuum-fogalmával.2 Petrinél viszont ma még meglehetősen nyitott kérdés, vajon beszélhetünk-e ilyesfajta, a hang sokféleségében oldódó olyan „dividualitásról”, amelyik a nyelv uralhatatlanságának tapasztalatára adott feleletként birtokolná a hasonló poétikai beszédhelyzetet. Bizonyos fokig abban is megoszlik itt e szöveg szerzőinek véleménye, vajon mely mértékben 2 Hiltrud Gnüg: Entstehung und Krise lyrischer Subjektimtät, Stuttgart 1983. 259. 148