Kulcsár Szabó Ernő: Az új kritika dilemmái. Az irodalomértés helyzete az ezredvégen (Budapest, 1994)
A múlt jelenléte
tés” tüneteit, hogy azok a térségben ellentmondásosan végbement polgárosulás (és urbanizálódás) következményei. Szekfű Három nemzedékének hanyatlásteóriáját átvéve a szellem e „zajtalan katasztrófáját” és annak vetületeit veszi szemügyre a Sorskérdéseknek minden nevezetesebb írása. Köztudott, hogy míg Szekfű (s majd ellentett értelemben Bibó is) a kiegyezéstől fogva tekintik problematikusnak a fejlődést, Németh jóval élőbbről, lényegében Kazinczy korától eredezteti a magyar kultúra identitásválságának kibontakozását. A Németh-filológia véleménye világosan megoszlik az itt fölmerülő főbb kérdések körül (a kiegyezés, a polgárosodás jellegének megítélése, a nemzeti középosztály lehetőségei a Trianon utáni szituációban, népi írók, asszimiláció, Kelet-Európa stb.), de a „mélymagyar” fogalom jelöletét illetően („hol veszett el magyar a magyarban”) még alapvető tisztázásra szorulnak az értelmezések. És itt alighanem olyan kérdésről van szó, amelynek a megfejtése következményjelleggel vetül vissza az eddig tárgyaltakra is. Ismételten emlékeztetnünk kell arra, hogy Németh a Szekfű vázolta hanyatlásfolyamatra olyan eszméket vetített rá, amelyeket a magyar irodalom szemlélettörténeti értelmezése rajzolt ki előtte. Az a szellemtörténeti módszerrel sok ponton érintkező kultúrmorfológiai elemzés, amelynek következtetései a szociális struktúrákra is kiterjednek, annyiban ideológiai természetű is, hogy egy másik, éspedig a kulturális tudatalkotó szféra értékfogalmait igyekszik számon kérni a társadalom életének egy más szerveződésű területén. Jellegzetesen szellemtörténeti az az eljárás is, ahogyan azokat az irodalomformáló minőségeket, amelyeket Márai a nyelvi haza11, József Attila pedig a „közös ihlet” és „a nemzet lelkében ható névvarázs”11 12 fogalmaival jelölt, Németh e határokon túl is érvényesnek tekinti, és - mint a magyar irodalom jellegét hívebben őrző szemléletszerkezeti sajátosságban - az irodalmi folytonosság biztosítékát látja bennük. Egy olyan művelődés láttán, ahol „a nemzeti irodalomból a nemzeti jelleg legmélyebb hordozói estek ki” - olvassuk a Kisebbségben lapjain -, azzal is szembe kell néznünk, „mit tud pusztítani kis népek irodalmában egy erős egyéniség, akinek a tehetsége a hiányosan egyensúlyozó kultúra mélyebb érdekeivel ellentétes”. Az irodalmi folyamatokban korán tetten ért kultúrválság (a „jellegvesztés”) ilyen transzfor11 Márai Sándor: Ég és föld, Bp. 1942. 35. 12 József Attila: Ady-vízió, A Toll 1929/18. 226. 128