Kulcsár Szabó Ernő: Az új kritika dilemmái. Az irodalomértés helyzete az ezredvégen (Budapest, 1994)
Az új lírai beszéd a válaszok horizontváltásában
köznyelvi versbeszédnek annyira alulstilizált volt a hanghordozása, hogy gyakorta és programosan legtöbbször maguk az alkotók tüntettek saját irodalomellenességükkel. Azt hirdetve, hogy az irodalmi szövegalkotás éppoly véletlenszerű és triviális alkalma az életfunkcióknak, mint a spontán időtöltés vagy a testi megkönnyebbülés. Méltán híresült el Günter Herburger egy 1967-es esszéje, mely szerint „akinek szorulása van, az hashajtó tablettát vesz be, aki meg úgy véli, van egy ötlete, és időszűkében van, az verset ír”.1 1.2.5.2. Kísérte ezt a jelenséget egy olyan effektus is, amely nálunk még annál a Tandorinál sem talált visszhangra, akinek ekkoriban még a „talált tárgy" kifejezést is sikerült át-, illetve tóss-raplántálnia az irodalmi köztudatba. (Ekkor már természetesen nem a József Attila-i jelentéssel, de - a szintagma nem-identikus ismétlésével - igen jellemző módon a József Attila-i vershagyomány tengelyén...) Mindez pedig abban a politikai-ideológiakritikai tartalomban volt tetten érhető, amelyik Brecht és Adorno értelmében törekedett az esztéticitás „likvidációjára”: a használati szövegekként felfogott műveknek e program szerint az volt (lett volna) a hivatásuk, hogy a hatvanas évek lírai hermetizmusával szemben - mely a gyönyörködtetés okán úgymond magában hordozta az etablírozódás veszélyét - az irodalomellenes kívülállással lényegében az establishment teljes elutasítását demonstrálják. Irodalom és társadalom ilyen közvetlen összekapcsolására az akkori magyar költészetben éppen azért nem lehetett hiteles példát találni, mert maga az establishment követelte ennek az egymásrautaltságnak — igaz, mindig csak pozitív értelmű - megerősítését. Ha a Petri-nemzedék - a politikai véleménynyilvánítás minden érthető késztetése ellenére - nem akart a „tűztáncosok” dicstelen útjára tévedni, ilyen módon értelemszerűen nem adhatott hangot a maga szociális elégedetlenségének. Hangot adott viszont - s ebben már valóban az új érzékenység mintáit követte - annak a kívülállásának, amelyik sajátos módon fogta fel a hermetizmusra következő költészeti dezindividualizáció tartalmait. Mert manapság már épp azt vetik - érthetően Handke és más egykori „opportunisták” nézeteit megerősítve - a szenzibilisták szemére, hogy az individuum újraértelmezésében megmaradtak az izolált, a közemberi szerepekbe visszahúzódó egyén lírai önkifeje- 1 1 Herburger: Dogmatisches über Gedichte, Kursbuch 10. 1967. 154. 146