Kulcsár Szabó Ernő: Az új kritika dilemmái. Az irodalomértés helyzete az ezredvégen (Budapest, 1994)
Kelet-európai "différance"
ítélete, mely szerint „van némi platonikus ihletés” a lukácsi esztétikában. Van bizony. És nem is kevés. De ugyanígy, a másik két nagy fejezetben is nehéz megtalálni azt a gondolatmenetet, amely az előrebocsátott módszertani tetszőlegesség szisztematikus bizonyítását tartaná szem előtt. Ezért különösen hiányzik a dolgozatból azoknak a szórványos, különféle összefoglalásokban, „ideiglenes” összefoglalásokban elszórt, közbeiktatott megjegyzéseknek olyan kifejtése, amely végső soron egybefüggő munkává tehette volna ezt a könyvet. Terjedelmi korlátok nemigen állhatták útjában egy efféle explikációnak, hiszen ha a szerző elhagyja a munka vezérszempontja felől nem teljesen indokolt filológiai fejtegetések és statisztikai táblázatok némelyikét, elég teret nyerhetett volna egy rendkívül hiányzó, szisztematikus elméleti fejezet számára. S kétségkívül meggyőzőbb munkát állíthatott volna elő akkor is, ha a transzcendáló módszert - a bőven kínálkozó — szaktudományi mezőnyből vett példákon, nem pedig József Attila költészettani nézeteinek alakulásán szemléltette volna. A mai lírakutatásban ugyanis éppenséggel az a szembeötlő, hogy a verset költészetként értelmező felfogások - Michael Hamburgertől Paul Hoffmannon át egészen Dieter Lamping munkáiig - valóban tudománytörténeti jelentőségű (tehát a József Attila-példánál sokkal tanulságosabb) küzdelmet vívnak a transzcendáló szemlélet örökségével. Mindezek alapján az sem véletlen, hogy miután - az ígért három helyett — egyetlen verselméletet sem mutatott be teóriaként, Horváth Iván eredményei voltaképpen a választott kontextuson kívül mutatkoznak meg. A régi magyar vers statisztikai modellálása, a metrikának a nyelv és a zene közé iktatása, vagy a rend és az összefüggések látszólagos hiányát átértelmező hipotézisek nyilvánvalóan nem egy verselméletivé konstruált dolgozat keretei között kamatoznak majd. Holott nem akármilyen lehetőség előtt állt Horváth Iván könyve. Alapkiindulásában ugyanis tartalmazza annak bizonyíthatóságát, hogy az irodalomtudományi módszerek egymástól függetlenül is feltárhatják a tárgy egy-egy arculatát. Vagy, ha kerülni kívánjuk az ilyen metafizikai identitás látszatát: az irodalom tárgyát önmagával nem-azonos alakban képesek elénk állítani. Módszerének, mellyel a lehetséges (és sajnos maximalizált) eljárások előítéletmentes bemutatását működés közben kísérelte meg, nem is az a valódi hátránya, hogy mindvégig olyan pluralizmuselvet érvényesít, amely egy alapvetően formalista-strukturalista szemléletmód felől lehetséges. Igazi problematikussága abból adódik, hogy ezt az előfeltevését nemcsak 247