Kulcsár Szabó Ernő: Az új kritika dilemmái. Az irodalomértés helyzete az ezredvégen (Budapest, 1994)
Az új történetiség esélyei
Hosszú távon ugyanis azzal kell szembenéznünk, hogy amíg újabb kutatók egész nemzedéke az alapoktól fogva el nem sajátítja a szövegekkel való korszerű szembesülés nem-szubsztancialista metodológiáját, a magyar irodalomtudománynak még csak esélye sem lesz a nemzetközi folyamatokhoz való csatlakozásra. Hiszen — eltekintve most a kevésszámú kivételtől - mestereik többsége azon a marxista tradíción iskolázódott, amely a magyar irodalomtudomány nemzetközi párbeszédkészségét és -képességét éppúgy megsemmisítette, mint konvertibilitását és általános szavahihetőségét. Ennek a kontinuitástörésnek a hatásaival feltehetőleg még évtizedekig számolnunk kell, hiszen a kutatás - csak a huszadik századi irodalmunkat nézve - még mindig az irodalomtörténet szociálideológiai kontextusában megfogalmazott kérdésekre összpontosul. Mert igaz ugyan, hogy a hangsúlyok részint átkerültek a modernség korábban hátrányosan megkülönböztetett klasszikusainak életműveire (Babits, Kassák, Kosztolányi, Márai stb.), de a József Attila-kutatás például továbbra is túlnyomórészt életrajzi, párttörténeti és patopszichológiai kérdéseknek szenteli a figyelmét. A költő párthoz való viszonyának többedik átértékelése, vagy betegségének diagnosztizálása még mindig több energiáját köti le a József Attila-filológiának, mint meglehetősen bonyolult költészettörténeti helyének a meghatározása. De Szabó Dezső vagy Márai Sándor irodalomtörténeti rehabilitálásának műveletei sem jutottak még túl a jő harminc éve forgalomba hozott ideológiakritikai koncepciók első helyesbítésein, s kettejük közül is egyelőre csak Márai jutott méltó recepciós lehetőségekhez. A Marinettivel és másokkal kapcsolatot tartó Szabó Dezsőt viszont Bori Imre kezdeményezései ellenére sem jutott eszébe felfedeznie a hazai avantgarde-kutatásnak, marad tehát érvényben továbbra is a rigid Nagy Péter-féle értékelés: az író mint a magyar fajmítosz eltévelyedett ideológusa. S ezek a tapasztalatok arra intenek, mindaz megismétlődhet, ami a Kassák- és az avantgarde-kutatás történetét tragikomikus körülmények között úgy vetette vissza két-három évtizeddel, hogy ma már egy Moholy-Nagyot is a nemzetközi avantgarde-szakirodalomból kell magunknak újrafelfedeznünk. A nemzetközi irodalomtudománnyal való együttalakulás esélyét sajnos nem csak a rossz intézményi és publikációs feltételek nehezítik. Sokkal elszomorítóbb jelzése a kontinuitás megszakadásának, hogy az európai szellemi folyamatokkal való együttgondolkodásnak már az igénye is alábbhagyott, s így minimálisra zsugorodott a még közös és talán 98