Lengyel Balázs: Két Róma. Esszék (Budapest, 1995)

Irodalmi életünkből

Minek ennyi beszéd Kassákról? Mert érdemes róla beszélni. Mert nem tartozik azok közé a nevek közé, amiknek az emlegetése vörös posztóként hat rátok. Mert azok közé tartozik, akiket én is tisztelek. És főként, mert úgy látom: ahogy Babits volt a legméltóbb jelképe egyetértésünknek, úgy Kassák az eltávolodásunknak. Mert én azt, hogy Babits halott, hogy a versei, gondolatai nem hatnak, hogy az őt megillető hatás-lehetőség egyfelől Németh Lászlónak, ill. Szabó Dezsőnek, másfelől Lukács Györgynek, harmadfelől - és el kell ismernem, a legjobb esetben - Kassáknak jutott, szóval, Babits ős-ellen-princípiumának - nem is a magyar közgondolkodás és közíz­lés, de a magyar elit-gondolkodás és elit-ízlés csődjének, katasztrófájának tartom. És ebben a folyamatban Nektek is volt és van, ha nem is nagy, de előkelő részetek. És mert ha Ti valamiféle árulásnak látjátok azt, hogy én nem változtam, én meg jóformán defetizmust, majdhogynem dezertálást látok abban, amiben Ti változtatok. Nemrégen Pándi cikket írt rólam a Népszabadságba ezzel a címmel: Jegyzetek egy következetes költőről. Függetlenül a cikk fejtegetéseitől, büszke voltam erre a címre, pontosabban az elismert következetességemre. Következetesség - ez persze egy­szerűbben annyit jelent: hűség. De nem merem leírni ezt a szót, mert félek, hogy ezzel is „a költői én jelentőségének romantikus túlnövelése” bűnét követném el. Mondjam hát egyszerűen, hogy én nemcsak azóta vagyok ugyanaz, mióta mi ismerjük egymást. Huszonkét éves koromban, vagyis kb. első kötetem megjelenése idején már lényegé­ben, hogy úgy mondjam, struktúrámban, kész voltam. Változtam, persze - hülye len­nék, ha nem változtam volna -, de irányt nem változtattam. Semmihez sem lettem hűtlen - pardon, ezt is korszerűbben: semmit sem tagadtam meg. Ez azonban negative is igaz. „Adj bátor szívet és elmét, Vígan kimaradni a korból” - írtam egy 1936-os versemben. És ez a víg bátorságom nem csökkent a negyvenes, az ötvenes, a hatvanas években sem, és remélem, futja még belőle a hetvenesekből is annyira, amennyire az időmből futja. (Ti viszont nem szerettek kimaradni a korból, pláne vígan nem - és ezt nem szemrehányásként mondom.) 44-ben pedig azt írtam: „Amit tíz éve kiokádtam, Azt melegíti föl e földrész?” Ez sem elavult kérdés, sajnos. És hát nem, harminc év múlva sem fogom megenni a kiokádott békát, és amiről húsz éves koromban megál­lapítottam, hogy zsákutca, oda akkor sem fogok betérni hatvanéves koromban, ha pillanatnyilag nagy is benne a tolongás. És Mándy Stefániát nem fogom tehetsége­sebbnek tartani harminc év után, pusztán azért, mert Váncza-sütőporral süt. (De most jut eszembe, Ti talán nem is ismeritek azt a régi reklám-versikét: „Haladjon Ön is a korral: Süssön Váncza-sütőporral.”) És most, ezt a mentegetőzést előrebocsátva és az elvi alapokat tisztázva próbálok a vádjaidra felelni, Balázs. Hogy lehet az, kérdezed, hogy a mai magyar líra megítélése közben látszatra ellen­tétes nézeteket vallunk. Ez bizony logikusan következik az eddigiekből és talán nem is látszatra, sajnos. De már azt, hogy mintha esztétikai nézeteimben (vannak nekem külön esztétikai nézeteim? nem is tudom) szétválnának a magyar és világirodalom jelenségei, ami a jelent illeti - nem tudom, miből látod. Én a külföldi költők közül az agg óriásokról írtam. És hát annyi igaz, hogy a mi élő költőink között nem találtam akkorát, mint Eliot, Saint-John Perse, Nelly Sachs. Vagy Te tudsz olyat? De a mi „modernjeinket” - mert hiszen itt van a kutya eltemetve - nem nézem más szemmel, 145

Next