Lengyel Balázs: Két Róma. Esszék (Budapest, 1995)
Irodalmi életünkből
És most mit tegyünk? Én nem változtam, Ti megváltoztatok. Volt hozzá jogotok. Nem kell mindenkinek olyan korán késznek lenni, mint nekem - én koraérett voltam, sőt, koravén, ha nem is képességeimben, de gondolkodásomban. Az is érthető, ha nem akartok, mint én, „vígan kimaradni e korból”, hanem inkább mentek a divat után vagyis, legyek igazságos: a divat irányítói közé tartoztok, legalábbis ebben a provinciában. Nem mondom, hogy örülök ennek, de a barátságomat ez nem csökkenti. Elvégre, ha csak olyanokkal barátkoznék, akiknek a politikai és művészeti nézetei azonosak az enyéimmel, akkor talán csak Zelkkel válthatnék igazán szót. De szívből tudok örülni a sikereiknek, a belföldieknek is, a külföldieknek is, leginkább persze a belsőknek, vagyis ha valami jót csinálnak. Nem is beszélve a személyes szeretetről: ha nincsenek éppen csihi-puhi hangulatban, otthonosan érzem magamat Maguk között. Talán azt is tudja, Ágnes, hogy az én asztalomnál akkor sem lehetett Magáról kicsinylő szót ejteni, amikor még nem volt ilyen népszerű, és nem volt ilyen országos- és világtekintélye. Másrészt, ha a korból kimaradva is, még élek, és még nem vonták meg tőlem a lehetőséget, hogy írjak - amennyiben képes vagyok rá. És mert - ahogy Maga helyesen írja rólam, Ágnes - én már ilyen vagyok, vagyis „észveszejtőén dühös ember időnként” (de hát a 45-47-es cikkeimben is az voltam!), lehetetlen, hogy ne írjak arról is, ami bosszant - már amennyiben lehet róla írni. És mostanában kevés dolog bosszant úgy, mint az új dogmatizmus, meg az ósdi közhelyek kacifántos kikészítése, a provinciális, sőt, gyarmati modernség. És mivel a mi alapvető irodalomfelfogásunk, amint ezt megmagyarázni próbáltam, a Maguk változásai következtében eltér egymástól, előfordulhat, hogy sértve érzik Magukat, nem a Maga művészetében, Ágnes, de kettejük vallott (én azt remélem, inkább vallani óhajtott) irodalomszemléletében. Hiszen a Maguk elméleti cikkei, nyilatkozatai is óhatatlanul irányulnak ellenem is. Ez nem olyan nagy baj, ez az egészséges irodalmi élet. Vívjunk úgy, ahogy Babits és Kosztolányi, Kosztolányi és Illyés vívtak egymással. Én, ha előbb kalapot lengetnek, ahogy Te olyan kedvesen teszed, Balázs, vagy tisztelegnek előtte a karddal, tapsolni tudok a döfésnek, amelyik eltalált. Nem sértődtem meg a Balázs cikkén, amelyik közvetlenül támadott, de még a Borién sem. (Ami nem érinti a róla való véleményemet.) De az ég szerelmére, ne vegyetek Magatokra olyasmit, ami nem a Ti ingetek! Nagy kár, hogy éppen ebben az egyben vagytok olyan igazi magyarok (a Németh László-i értelemben), hogy nem ismeritek, nem szeretitek, nem értitek és nem tűritek az iróniát. Én viszont ebben nagyon magyartalan vagyok. Az is nagy különbség a régi állapottal szemben, hogy a mi akkori barátságunk szabad emberek szövetsége volt. Ágnes meg közben pártvezér lett, én pedig független, de magányos ember. És hiába, nem tudok más dogmákat elfogadni, csak a katolikus egyházéit, azokat sem minden fejcsóválás nélkül. És ha sikerült magamat kivonni a kommunista párt fegyelme alól, aligha fogok más pártfegyelmet elviselni. Szóval, mit kérek én? Egy kis liberalizmust. Vagyis: Szabadságot Vas Istvánnak - és mindenkinek! Howgh - vagyis európaiul: itt állok, másként nem tehetek. Take it or leave it - és mondanom sem kell, mennyire drukkolok annak, hogy a take-et válasszátok. 149