Lengyel Balázs: Két Róma. Esszék (Budapest, 1995)
Dokumentumok
Az egésztől a részletig Gátlástalansága és tudatossága a legirigylésreméltóbb pályák egyikévé avatja a Babitsét. Ilyen nagy lélegzettel ki tudott még minden formát a múltból véréhez fűszerül beszívni, egyetemességébe beolvasztani, tökéletességéhez eszközül felhasználni? Egy egész utánakövetkező nemzedék elől szívta el ezzel a levegőt. A második nemzedék legelső irodalmi helyzetérzékelése talán éppen ez volt, ez a fuldoklás. Különös, hogy Ady műve mennyire nem keltett bennük ilyen érzeteket. A vele való viszony a tiszta irodalom szempontjából már akkor alig volt jellemző. A politikai-szellemi életben annál inkább. Ady ahogyan irodalmi utódokat nem nevelt, közvetlen kortársain kívül nem fojtogatott tartósan másokat. Legfeljebb dilettánsok hallgattak el „oroszlánlíráján” elbátortalanodva. Nem ő, hanem éppen az az igény, amelyet Babits példája növelt fel, tűzött ki a második nemzedékben a tehetségnek megoldhatatlan feladatokat. Az idő meglehetősen mostohán bánt velük: a közelség nagyítóján keresztül mutatott nekik valami tényleg óriásit, valami követésre sarkalló követhetetlent. Pedig úgy érzékelni a világot, és azt érzékelni belőle, amit az első nemzedék, a világháború után, a fiatalabbak indulása idején már teljességgel lehetetlen volt. Nem a kifejezés kérdésén volt itt a hangsúly. Ez a háború utáni formabontás, az avantgardista törekvések, a különböző izmusok idején egy pillanatra amúgy is félig-meddig uniformizálódott. Ezek a perzselő évek a Babits-verset is szétzilálták, elegáns kiegyensúlyozottságát megbontották és a bennük vergődő dúlt lélek a formákban is aláfesti dúltságát. Babits is, Kosztolányi is, körülbelül ugyanazon időben adta ki szabadvers-ciklusait, mint a második nemzedék fiataljai, Illyés, Fodor József, Fenyő László vagy Szabó Lőrinc. A két korosztály nem élt olyan távol egymástól, hogy ne hasonlóan felelt volna a történelem nyers hatásaira, az európai kordivatra a forma területén. Lényeges azonban ebben is az a különbség, hogy az idősebb tudta, hogy a szabadverssel mit vet el, vérévé vált gyakorlatból ismerte a kötött vers televény pompáját, míg a másik csak hagyománytól, elvárt tudástól szabadult. A két nemzedék ellentéte végső fokon sokkal mélyebb a formainál. Az új költőket a babitsi teljesség, a korokat, világtájakat befutó egyetemesség egy kidolgozott magatartás felvételétől zárta el, melyben tehetség és igény a költői pálya minden állomására érvényesen, egymással harmonikusan viszonyult. A nagyság öntudatlan kegyetlensége az utódokat majdnem abból kergette ki, amit a magyarság számára művében összefoglalt. A második nemzedék visszafizetett a teljességtől a részletig: Európából a valóságosabb magyar talajig, egyes tagjaiban ahhoz a hagyományig, amely óvatos távolságot tart a nyugati világtól. Szinte miatta indult lelkileg leszűkített világlátással, vagy legalábbis miatta közömbösítette tört részletekre élményfelfogó képességét. Ösztön és tudat egyaránt kivette részét ebből az öncsonkításból. Illyés Gyula széles látókörű műveltsége ellenére témáiban hozzátapadt gyerekkora népi emlékeihez, a nép bajához és jajához mindig ugyanazt érlelve verssé, prózává; s egyedül a tárgy megragadásának változataival leplezte az egyhangúságot. Kassák marxista, tehát erősen racionális jellegű tanultsága ellenére az irracionális felé irányított szabadvers kísérleti talaját választotta ki költészete leszűkített köréül, regényeiben pedig a munkásság osztályharcának problematikáját. József Attila elnyúlt tapogatózás után egy időre a proletariátus gondolatkörének egyenruhá122