Lengyel Balázs: Két Róma. Esszék (Budapest, 1995)
Irodalmi életünkből
távol állok, mint Te. A Rákosi időkben egyoldalúan uralomra segített, hegemóniához juttatott népiesekkel szemben, Kassák művét és példáját a korlátok ledöntésére, a kötelezőnek tekintett, politikailag tematikus, Illyés iskola ellen igyekeztem „kijátszani”. Azt akartam elmondani, hogy mást is lehet, mást is szabad csinálni, másnak is van hagyománya. Nem kell a kísérletezést, a tömörítés, a nagyobb kihagyások példáját külföldről importálnunk, van annak magyar és még hozzá a szocializmus eszméjét hordozó gyökere is. Elismerem, ez gyakorlati meggondolás csupán, mellyel a modern, vagy egyszerűen és pontosan: a valódi költészet lehetőségeit akartam szolgálni. Mert abban talán egyet tudunk érteni, hogy a Rákosi kor protokolljában az egy Illyés kivételével, nem szerepelt a valódi költészet. De továbblépve, az említett gyakorlati szemponton túl, valóban beszámolhatok ízlésem bizonyos változásáról. Nemcsak Kassákkal, de a modern (vagyis huszadik századi költészettel) foglalkozva, ízlésem módosult, jobban fogom, mélyebben értem a XX. század világirodalmi nagyjait. Anélkül, hogy régi szeretteimet meg kellene tagadnom, sőt őket is mélyebben látva, élvezve, úgy érzem, sejtem, hogy az egységes világlírában valójában miről van szó. A szavak, a jelzések, képek, metaforák milyen másfajta alkalmazásáról, csak a formabontás után lehetségessé vált új ötvözéséről. A magyar költészet, ez is meggyőződésem, átlagtermésében messze nem él azzal a lehetőséggel, amely pedig számára is adva van. Hogy a Te nomenklatúráddal éljek: bugrisok bugris, ócska versekkel tömik tele a folyóiratokat, tele vagyunk elavult népies matricával. Abban persze Neked igazad van, hogy a matrica akkor is matrica, ha urbánus és modernkedő. Ott vagy igazságtalan, hogy a hatalom által felduzzasztott és fenntartott népies uralom hihetetlenül szapora matrica-televényét egyenlőnek veszed a modernkedők gyér matricagyáraival. Sőt a fő veszélyt bennük látod, holott az ő működésük viszonylagos irodalmi szabadságunk finom luxusa csupán: az ellenük való hadakozás az irodalmi szabadságot, az írói szuverenitást, és a valóban jó, általad is becsült költőket, velük együtt a Te költői lehetőségeidet is érinti. A mi korántsem distinktiv közéletünkben a te epigrammáid a modernkedés ellen önpusztító jellegűek. Azt szoktam mondani tréfásan, ha cikk jelenik meg a Váczi utcai maszek kereskedők ellen, annak a legvalószínűbb gyakorlati hatása az, hogy Weöres Sándor, vagy Pilinszky készülő kötetét le kell állítani. Nem tehetek róla, ha így élünk csaknem, ilyen közegben. Engedd el nekem a hamis és méltatlan versengést, hogy a magyar költészetet (hagyományaival együtt) melyikünk szereti mélyebben, jobban. Mindnyájan, talán nem túlzás, létünkkel gyökeredzünk benne. Sem Ágnes, sem én, sohasem mondtuk, sohasem gondoltuk, hogy költészetünket ki kellene forgatni hagyományából. Hogy idegen költészet formaruhájába, jegyeibe kellene öltöztetni - hogy importra kellene verseket írni; micsoda képtelen gondolat! Csak egy tapasztalati tényről beszéltünk, hogy a magyar vers formahűen fordítva az idegen nyelven rendszerint öregnek hat, gyakran még a legmodernebb is. S ennek egyik oka például az, hogy az avantgárd vers-változtató hatása, mely az egész világ teljes költészetén érezhető, (még a túl népiesnek tartott Lorcádon is), nálunk nem ért be, nem szívódott fel eléggé. ízlésünk a verset illetően konvencionális, a költészet lehetőségeit alábecsüli (lásd a Rákosi kor prakticista elképzelését, mint végletes példát.) Ezért írtam, hogy szerintem szerencsésebb volt József Attila szintézise hagyomány és avantgárd viszonylatában, mint Illyés „hátraarca”. Mind153