Lengyel Balázs: Két Róma. Esszék (Budapest, 1995)
Irodalmi életünkből
MEDDIG TARTOTTAK AZ ÖTVENES ÉVEK? A tokaji írótábor a művészeti autonómia kérdéskörét 1968 és 1992 között kívánta vizsgálat tárgyává tenni. Érthetően, mivel 1968 után kitapintható, nagyon is szembeszökő az ellentét a hivatalos irodalompolitika hívei és az autonómia széles, egyre határozottabb követői között. Magam is olyanképpen szoktam fogalmazni: meddig tartottak az ötvenes évek? A matematikát megcáfolva a hetvenes évekig. De egy-egy történelmi folyamatban ha bizonyosan vannak is határok, ezek a határok az egyéni döntések és a döntések körülményei miatt olykor óvatosságra intenek. Hiszen ha jobban megfontoljuk, a folyamat kezdete 1945, vagyis egy haladó, humanista lelkesültség a fasizmus és a nácizmus megdöntésének pillanatában. Majd jön az elkövetkező évek után - kinek-kinek felébredése szerint - a dezillúzió, az írói-szellemi autonómia elpusztítása, akár elhallgattatással, akár az autonómiát megtagadó belső kényszer vállalásával. Barátaim, idősebb vagy velem egykorú írótársaim szempontjából ez nagyjából 1947-48-ra s főként 49-re tehető. De a nagy összefüggések szempontjából hozzáfűzném, hogy nem is egészen 1945 itt a határ, hanem a húszas-harmincas évek, itt rejlik egy általános történelmi tragédia, melynek során a legkiválóbb elméket megragadó szocialisztikus humanizmus megkérdőjeleződik és megy tönkre, lásd a harmincas évek koncepciós pereit a Szovjetunióban, a spanyol polgárháború tényeit. Gide és például az Eliot utáni költőnemzedék „Oxford Poets” (Auden, Spender, MacNeice) dezillúzióját. Mindezek ellenére annyi biztos, hogy elvileg az írói autonómia könnyen megfogalmazható. Akár a klasszikusok jelzése alapján, akár az újabb alkotók tézisei szerint. Kölcsey „keble Istenének” ír, Kosztolányi azt mondja „én önmagamat önmagámmal mérem”, József Attila - hogy a metafizikus szemléletre is példát mondjunk sok megfogalmazása közül - így ír: „majd én feloldozom magam - ki él segít nekem”. Nemes Nagy Ágnes azt mondja: „az ember nem célból ír, hanem okból”. Az a kérdés, hogy az író célból ír-e, vagyis követelményt teljesít-e írás közben vagy okból, keble istene szerint, nyilván döntő különbség. Ha egy nagy jelentőségű költő fiatalsága hevében azt mondja: „Pártom te kardos angyalom öledben én sem alhatom” - nem ugyanaz, mint az a líra, mint amit megtalálunk a Sztálin és Rákosi antológiákban - sajnos kiváló költők írásaiban is. Ebben már többnyire egyértelmű az autonómia hiánya, a 155