Lengyel Balázs: Két Róma. Esszék (Budapest, 1995)
Irodalmi életünkből
ha nehezen is - de megtanulható. Isten neki! Értékeléséről persze lehet vitatkozni minden irodalomtörténet vitatható - s mellőzöm is az olyan téves, képtelen minősítést, hogy pl. Szabó Lőrinc Tücsökzenéjében „a kései József Attila költészetének nyelve öröklődött uralkodóan tovább” (aligha hinném, hogy Kabdebó Lóránt nagy monográfiája ilyesmit mondana) vagy hogy Nemes Nagy Ágnes „műfordítói munkásságának középpontjában a klasszikus német modernség alkotásai állnak”. Mert legalább annyira a franciák állnak, klasszikusok és modernek. Vagy hogy Kulcsár Szabó irodalomtörténetéből Jékely Zoltán értékelése csaknem teljesen kimaradt, míg Páskándi Géza fejezetet kapott. Leginkább mégis Weöres miatt vitázom, kit Kulcsár Szabó Ernő magatartás-formája, filozófiai tendenciája miatt kevésbé értékel, holott költői-esztétikai értéke a legjobbak mellett is kimagaslik. A bonyolító elméleti rendszerezéssel szemben, jól mondja Radnóti Sándor, a kritika (és persze az irodalomtörténet) közönséghez kötött, szolgáló és szolgáltató funkciójú; legalábbis az adott többi kritikával, az adott irodalommal kell beszélgetnie. Sőt azt is elmondja, hogy a kritika tárgya az irodalom irodalmisága, a szövegközelség, szövegszerűség, a műalkotás, mint valódi műalkotás. Az a döntő, idézi Dérczy Pétert, hogy „a mű megfelel-e az irodalmiság feltételeinek és milyen mértékben felel meg a poétikai megalkotottságnak egyfelől, másfelől történelmi kontextusba helyezve, a kontextus mértéke szerint milyen dialógust képes folytatni a befogadóval.” így igaz. Radnóti azért amellett hangsúlyosan mondja - mert bizony ez sem feledhető el „a kritikai értékelést nem lehet elvégezni egy művileg megtisztított terepen, nem lehet (puszta) irodalmi mértékkel meghatározni.” Sőt, a mai műbírálat egyes jelenségei miatt Domokos Mátyás „dühromairól” beszél és a tudományos műelemzés értékét is megkérdőjelezni véli a kritika védelmében, holott néhány mondat után maga mondja, hogy ha a kritikus nem hajtja végre tudományos ismereteinek transzformációját a köznyelvre, akkor súlyos hibát követ el. Ismét így igaz. De akkor milyen alapon utasítja vissza Domokos Mátyás érveit? Összefoglalva: a tanulmány gondolati tartalma mögött áll egy olyan ambivalencia, mely nem meri elismerni az alkotó irodalomtudomány és a kritika bizonyos természetes szubjektív voltát; azt, hogy negyven éven keresztül egy lapos álobjektivitás igényét követve az irodalomtudósi és kritikai munkák természetes jellege elsikkadt, hosszú időre elsikkadni látszott, holott a művek szenvedélyes élményi mivolta teszi a tudománynak, kritikának azt a savát-borsát, amely nemcsak köznyelvre fordítható, hanem az olvasónak élvezetes is. Ahogy ilyen, merőben élvezetes Babits Az európai irodalom története, így élvezetesek többnyire a Babits-esszék, Szerb Antal munkái — még az olykor a puszta felsoroláshoz tapadó A világirodalom története is, aztán Halász Gábor századvégi esszéi, Rónay Györgynek talán némileg túl részletező, túl „tudományos” Petőfi és Ady közöttje, ám s mellette a hatvanas években egyedülálló kritikái az Olvasás közben, a Nagy nemzedék, a Fordítás közben - hol volt akkor a hivatalos magyar kritika? Majd Komlós Aladárnak a tisztes századvégi monográfiáival szemben élménykeltő újdonsága a harmincas években, az Új magyar líra. A művek sorolását, ha nem is túl méretezett a soruk, így folytathatnám. De elég. Ez a szubjektív-szuggesztivitás, az élménytadó alkotói teremtés akkor is érték lehet, ha egy s más tételezése a mi szemünkben a jelenben, sőt már a múltban is olykor téves volt, 161