Lengyel Balázs: Két Róma. Esszék (Budapest, 1995)
Irodalmi életünkből
lásd például Szerb Antalnak Arany finitizmusáról készített eszmemenetét, mely az akkoriban a divatos Vándor és bujdosó nyomán íródott (Prohászka Lajos). De ott van Szerbnek a pompás Hétköznapok és csodák című könyve, mely okosan-szellemesen beleszuggerálta irodalmi tudatunkba a huszadik század első felének külföldi regényeit ügy, hogy a kiadók 10-20-30 éven keresztül fordíttatták magyarra az általa ismertetett műveket. Visszatérve, bizonyos persze, hogy manapság nagy hézag van a nemzedékek között, magamban is érzem példáim olykori távolságát, másokban, a csak nemzedékükre figyelő kritikustársak szemléletén is észreveszem, mindkettőt szomorúan veszem tudomásul. Van persze azonban más egyszerű időkülönbség, egy-egy esztétikailag döntő pillanatnak fel nem ismerése, vagy éppen fölös átértelmezése. Ott van például Radnóti Sándor Weöres- és Pilinszky-megítélése. Azt mondja Radnóti, hogy Weöres „messzire vezethető eredményekkel kecsegtet”. (Hát persze, József Attila után ő ennek a kornak a zsenije.) Pilinszkyről viszont azt mondja, hogy kései verseiben „eszmetörténeti, bölcseleti, teológiai tudással” felgazdagítja költészetét. Rónay György is, akinek katolicizmusa nem vonható kétségbe, megírta, hogy magas esztétikai szempontból legalábbis kétes eredményű a teológiai tudással való „ösztönzés” vagy öntözés. Pilinszky költészetének legtelje, a Harmadnapon (1959!) ezt nem is igényli. Az, úgy ahogy van, káprázatos remeklése irodalmunknak. Mert erről van szó, ez a ceterum censeóm, az irodalom, a költészet nem direkt filozófiai-teológiai tartalmú, legföljebb súrolja a filozófiát sejtelmes erejével. Sejtetni tudja a létezést - ahogy Ottlik mondja: „érzetet” teremt, életérzést sugalmaz. Az immanensben jelezni képes a többletet, a magasságot, a transzcendenst. S ez nemcsak a költői, szépprózai művekre vonatkozik, hanem olykor az irodalomtörténeti munkákra, igen, még a kimagasló kritikára is. Abban is jelen van a „megírottság” varázsa, érvényes pillanata. 1994