Lengyel Balázs: Két Róma. Esszék (Budapest, 1995)

Két Róma

Mintha éppen hazaértünk volna, mondjuk Szicíliából, egy pillanat volt csupán, hogy ott álltam Weöres Sándor mellett a cataniai éjszakai utcán és Sanyi karonfog, elhúz Amy és Ágnes mellől: Gyere, Balázskám, igyunk még valamit! Közben mond­ja, ismételgeti kapatosán: Mondd, miért nem szeretik ezek egymást? Dehogy nem szeretik! De, de tudom. S közben Amy visszaint s Ágnes is mutatja: Ne hagyd inni! És Ágnes a maga erélyességével utánunk is jön. Mi ez a képtelenség? Az, hogy ott van a Hideg van nem egy fiatal remeklése, az Öregek például, amelyet Kodály megzenésített, s ami jó néhány versével együtt be­lém rögződött. (1935-ben gimnazistaként kaptuk meg ikerhugommal Sanyi dedikált kötetét, s túl bombákon, ostromon, meneküléseken, könyvégető zabrálásokon át meg­van ma is.) És persze, ott sorakoznak fejemben a további kötetek, felébe harmadába őket is betéve tudom, a Val.se triste-tői, a Téli reggeltől kezdve tovább és tovább. Micsoda versek! A magyar líra egy-egy örök pillanata. Ki az, és hogyan jön az össze, hogy valaki váratlan jókedvében felhevülten egyre csak bort kíván (Balázskám, még egy pohárral!), s mellette, előtte vagy utána olyasmire képes, amire senki soha, ami írva leszen, míg csak él a magyar nyelv. S nemcsak a nyomtatott betűkben rögzül, hanem fel-feldereng az emlékezetben, s majd idővel, öreg emberek egyszerre skan­dálni kezdik magukban: „Liba pék / A kenyered odaég!” S ki az az asszony, az egy­kori feleségem, hogyan képes rá, hogy szava idővel múlhatatlan felszólítás lesz: „Meg kell tanulni itt a fák / kimondhatatlan tetteit,” s hogy fiatalon idézet, írói magatartás lesz két sorából: „ne mondd soha a mondhatatlant, / mondd a nehezen mondhatót”, s majd idővel mégis létre tudja hozni, át tudja adni a legnehezebb kimondhatatlant is. „Hányszor ültem így templomok alatt, / sárga falukat sütötte a nap” - kezdte egykor a Krisztináról szóló versét (ha ugyan csak a Krisztináról szólt), s majd sok-sok év után a templomban párázik fel emlékkel teli szava, hol neki, a nagyon-protestánsnak gyászmisét tart a piarista rendfőnök. Mit tudnak ők ketten vagy hárman Pilinszky vei (aki szintén ott van velünk Cataniában), ami megmaradni látszik a mi kis öröklétünk­ben? Mit tudnak ők, mit költő barátaink jobbjai, akik olyanok, mint mi, étel-ital, esetleg az ágy örömeivel telten, vágyaktól és fájdalmaktól vagy kicsinyességektől mozgatva, mégis elérnek egy másik emberi minőség határmezsgyéjére, olykor messze túl is jutnak rajta. Mi teszi azt, hogy bennük a szó fennmaradó vers lesz, nem csak egyszerű szócsengés (mégha egy részük az is), s idővel ismétlődik idegenek nyomán újra és újra, „s mint cseppre csepp,” felnő, megkövül, mint a sztalagmitok. Mit gondolt Arany János, amikor fiatalon, először leírta az első sort a Toldiban: „Mintha pásztortűz ég őszi éjszakában...” Hogyan lesz, mi módon lesz valaki egyáltalában költő? Olyan költő, aki sok ember, egy egész nép tudatában képes megéledni? Mi az oka, miként jut hozzá, hogy valaki, mint Weöres Sanyika, hiába rángatom ki, némi rábeszéléssel, Amy kérésére erőszak­kal a cataniai ivóból, nem az, akit vállon fogva viszek magammal, hanem aki, már akkor is sejtettem, zseni, egy korszak legnagyobb költője. Hogy Ady, Babits, József Attila mellett nincs hozzá fogható. Jó, hivatás szerint én is tudok írni, így-úgy tudok. De mit ahhoz képest, amit többnyire tudunk? Viszi a szél, mit a szél, a fuvallat, mint a gyermekláncfű pelyhét. S ők pedig maradnak, rögzülnek, belegyökereznek, kilom­bosodnak. Hogy nem jöttem rá, hogy az az asszony, aki a feleségem volt, majd szel­34

Next