Lengyel Balázs: Két Róma. Esszék (Budapest, 1995)

Irodalmi arcképek

MAKAY IDA ÉVFORDULÓJÁRA A költők ünneplése terén pótolhatatlanok a mulasztásaink. Ne azt vegyük számba, hogy mennyit ünnepeljük őket azután. Hanem amíg közöttünk voltak. Ha a nekem még kortárs József Attilára, a kortárs és barát Radnóti Miklósra gondolok, elfog a szomorúság. Ha a közelesen eltávozott drága barátaimra gondolok, Jékelyre, Hajnal Annára, Rónayra, Pilinszkyre, elnehezül a szívem. A magyar költő - életük tanulságát így általánosíthatnám - nehéz sors után, kevés megbecsülést megérve, túl korán kerül a sírba. Ritka a szerencsés kivétel. Makay Idát ünnepelni azonban nem ez a mélabús gondolatsor, s nem is a jóvátételt szolgálni akaró lelkiismereti kötelesség hozott ide, hanem inkább valami örömteli vonzás, úgy mondhatnám: egy varázslat ereje. Ez a varázslat engem személy szerint kerített hatalmába: mintha az időgép visszaugrott volna velem, úgy éreztem, ott állok újra a pályám elején, a húszas éveimben. Mintha még egyre 46-ot, 47-et írnánk, és én a fiatal Mándyval, a fiatal Pilinszkyvel, Rábával, Nemes Nagy Ágnessel még egyre az Újholdzt szerkeszteném. A közelünkben, mellettünk ott van a fiatal Szabó Magda is, a költő, és Csorba Győző, akit mindig is közülünk valónak éreztünk. Talán nem is volt ez olyan rossz csapat. És akkor, egyszerre csak belép közénk egy nálunk fiata­labb, egy költő már az utánunk jövő nemzedékből, akinek a friss, még frissebb arcvo­násain világosan kiütközik a rokon fajtaság. A közös ősök rajtunk is kiütköző csont­rendszere megpótolva már a mi csontra írt formáinkkal is. Tessék csak nézni, nem csalás, nem ámítás, íme itt van a varázslatot létrehozó erő. Azt írja Makay Ida Lázadás című verse elején: Mint a bevégzett mű és mint a holtak, olyan lezárt és teljes most a táj. A dombsor lánca nyugodt-ívű mondat, amit áfáknak karcsú jele zár. A színek lázas jelzői lobognak: végleges, biztos megfogalmazás. 77

Next