Lengyel Balázs: Két Róma. Esszék (Budapest, 1995)
Irodalmi arcképek
MAKAY IDA ÉVFORDULÓJÁRA A költők ünneplése terén pótolhatatlanok a mulasztásaink. Ne azt vegyük számba, hogy mennyit ünnepeljük őket azután. Hanem amíg közöttünk voltak. Ha a nekem még kortárs József Attilára, a kortárs és barát Radnóti Miklósra gondolok, elfog a szomorúság. Ha a közelesen eltávozott drága barátaimra gondolok, Jékelyre, Hajnal Annára, Rónayra, Pilinszkyre, elnehezül a szívem. A magyar költő - életük tanulságát így általánosíthatnám - nehéz sors után, kevés megbecsülést megérve, túl korán kerül a sírba. Ritka a szerencsés kivétel. Makay Idát ünnepelni azonban nem ez a mélabús gondolatsor, s nem is a jóvátételt szolgálni akaró lelkiismereti kötelesség hozott ide, hanem inkább valami örömteli vonzás, úgy mondhatnám: egy varázslat ereje. Ez a varázslat engem személy szerint kerített hatalmába: mintha az időgép visszaugrott volna velem, úgy éreztem, ott állok újra a pályám elején, a húszas éveimben. Mintha még egyre 46-ot, 47-et írnánk, és én a fiatal Mándyval, a fiatal Pilinszkyvel, Rábával, Nemes Nagy Ágnessel még egyre az Újholdzt szerkeszteném. A közelünkben, mellettünk ott van a fiatal Szabó Magda is, a költő, és Csorba Győző, akit mindig is közülünk valónak éreztünk. Talán nem is volt ez olyan rossz csapat. És akkor, egyszerre csak belép közénk egy nálunk fiatalabb, egy költő már az utánunk jövő nemzedékből, akinek a friss, még frissebb arcvonásain világosan kiütközik a rokon fajtaság. A közös ősök rajtunk is kiütköző csontrendszere megpótolva már a mi csontra írt formáinkkal is. Tessék csak nézni, nem csalás, nem ámítás, íme itt van a varázslatot létrehozó erő. Azt írja Makay Ida Lázadás című verse elején: Mint a bevégzett mű és mint a holtak, olyan lezárt és teljes most a táj. A dombsor lánca nyugodt-ívű mondat, amit áfáknak karcsú jele zár. A színek lázas jelzői lobognak: végleges, biztos megfogalmazás. 77