Lengyel Balázs: Két Róma. Esszék (Budapest, 1995)
Irodalmi arcképek
van-e azzal a háborús tapasztalatsorral, amelyen mi mentünk keresztül. Sőt, mivel ez a költővé tevő végső ok annyira rejtett, versek mögötti történés csupán, még azt is meg kell vallanom, hogy amikor a költő Mindörökké című kötetéről írtam, nem fedeztem fel költészetét determináló jelentőségét. De az újabb verseket, a megjelenés alatt álló A hetedik szoba című kötetet olvasva egyszerre rádöbbentem, sőt a kötet után írt Egy film széljegyzete című versben meg is találtam az eljegyző pillanat leírását. Nincs jogom azonban prózában rekonstruálni. Egy bizonyos belőle: egy úgynevezett tetőpont-pillanatban, az élet teljét ígérő illúziók között érte Makay Idát a pusztulás, a halál csupasz dezillúziója. Létérzetének itt az egy életre szóló sebesülése. Ismerjük József Attilának Halász Gáborhoz írt levelében azt a kitételét, hogy a proletariátus élete az ő belső világának kifejezési formája. Ahogyan a fenyegetettség, a pőre kiszolgáltatottság, a csak a halál utánra transzponált remény: a KZ-láger állapot Pilinszky költészetének általános formája. Ilyen értelemben kitágítva és általánosítva beszélek most a formáról. Természetesen nem minden költővel kapcsolatban lehet róla ilyen értelemben beszélni. És egyáltalában nem minősíti a költőt, ha történetesen nem adott költészete számára egy olyan belső felépítettség, jobb szó híján mondom ilyen rondán: egy olyan homogén szituáltság, amely a maga konkrétsága és mozdíthatatlansága miatt formájává lesz. Makay Ida számára viszont ez a forma adott. És éppen az a pillanat - és annak minden szemléleti és sorsszerű következménye - rögzült benne formává, amelyre az előbb céloztam. Az alázuhanás a tetőpontról. Ha belegondolunk ennek a formának a fogantatásába, akkor e költészetnek további tartalmi és formai jellegzetességeire is magyarázatot lelünk. Nyitját leljük annak, hogy honnan adódik e költői hang ellentéteket egybefogó, szélsőséges feszítettsége. A verssorok örökös izzása, melyben mindig is a gyönyörű vet szikrát a tragikussal. Az extatikus a kétségbeejtővel. Honnan az a fantasztikus ívelés, mellyel ez a költészet fordítottan: a halálból, a nemlétből, a semmi tapasztalatából lendül át a létezésbe. Mintha minden egyes vers egy-egy antheuszi földérintés eredménye volna. Egy összeomlás utáni új fölszökellés. És akkor is fölszökellés, ha a szó szerinti tartalom épp az ellenkezőjét mondja. Az ember ne hagyja szó nélkül a saját tévedéseit. Amikor vagy öt évvel ezelőtt Makay Ida első kötetéről, a Mindörűkkéről írtam, bár tapintatosan, de két kifogást is megpendítettem költői irányulását illetően. Megkérdőjeleztem, hogy kötete miért csupán a férfi-nő viszony körül mozog, s céloztam arra, hogy ebbe az örök nagy témába mégsem szabad teljesen belegabalyodni. Másfelől arra biztattam a költőt - bár nem szokásom a fölényeskedő tanácsadás -, hogy ne engedjen a lehúzó körülményeknek, a költő bárhol is él, a világ közepén él, legyen az Nikla, Fogaras, Kaposvár vagy Véménd. Legyen az Madagaszkár vagy a Lappföld. Mindenütt az emberi egzisztencia belső körében él. A hetedik szoba olvasása közben a kérdéseken újra el kellett gondolkoznom. Bár sokszor és alaposan olvasok, mégis lehet, hogy én olvastam rosszul, vagy pedig úgy igaz, hogy a költő a folytatással világosabbá tette dolgait. Mégsem csupán a férfi és nő viszony specifikumáról van itt szó, a nő huszadik századi szerelmi és társtalansági problémájáról, melynek van valósága, de van szűkreszabottsága is. Makay Ida e kiindulásból, mert hiszen itt érte a sérülés, a létezés, a létbevetettség általános kérdéseiről beszél. Életről és halálról, közelségről és magányról, percről és 80