Lengyel Balázs: Két sorsforduló. Válogatott esszék (Budapest, 1998)
Paradicsomkert
valamiféle plátói szerelmet is egy szép fiatalasszony iránt, amit nem is igyekezett előttünk titkolni. De nemcsak érzelmi mélysége volt kivételes intenzitású, hanem költői képeinek, asszociációinak elágazó, tömény gazdagsága és ítéleteinek olykor metsző élessége is. Ahogyan például egyszer Kerényi Károllyal szemben megvédte József Attilát. Amellett jellemző volt számomra narcizmusát ellenpontozó humora is. Azt mondta néhány nappal Rómából való elutazása előtt nevetve: „Odahaza - már remegnek. Remegnek, tudják, hogy néhány nap és megjövök.” De ha már a családjáról került szó, álljunk meg egy pillanatra. Hogyan lakott, milyen körülmények között élt a korszak egyik legkiválóbb költője? Mivel közel laktunk egymáshoz, láttuk egymás lakását, ismertük nyomorúságát. A Molnár utcai lakásban Pilinszky kényszerűen - úgy negyvenéves koráig - egy szobában lakott anyjával, egy alkóvval ugyan valamennyire szeparálva. A lakásban lakott még két nagynénje (valamikor apácák, akiknek rendjét megszüntették), s ott volt még testvérnénje és sógora is két gyerekkel. Mindenképpen nyüzsgő, eleven családban élt, ahol kevés nyugalma lehetett. Otthon Pilinszky nem is nagyon írhatott. Igen, de még később is, amikor egy udvarra néző, konyhából nyíló, földszintes, úgynevezett proletárlakást kapott, akkor sem tudott magában lenni. Később ő költözött el onnan az Operaházzal szemközti mellékutcába, a Hajós utcába, ahol ma már emléktábla hirdeti, hogy itt lakott Pilinszky János, a költő. Tessék egy pillantást vetni a külsőre, a málló falakra, a csaknem romos házra. Méltó élethelyzet ez? És méltó az az állapot, amit Pilinszky gyakran és kétségbeesve elmesélt, az, hogy két öreg, szenilis nagynéniével él, akik naponta összevesznek egymással, esténként ő a békítő közöttük, amikor hazamegy. No meg ott volt még, nem feledhetően, a politikai hatalom méltatlan kényszere, a Magyar írók Szövetsége által ránk erőltetett, csúfolódva „Ujhold-szeminárium”-nak nevezett alapfokú tanoda, ahol Pilinszkyvel, Mándyval, Végh Györggyel, Kormos Istvánnal, Vajda Endrével ideológiailag fejlődniük kellett a magunkfajta „polgári írók”-nak. Megvan a régi kötet, amelyből tanulnunk és felelnünk kellett, A Szovjetunió Kommunista (Bolsevik) Pártjának története. Előttem vannak Ágnesnek a felmondásra szánt kötelező jegyzetei, több sűrűn teleírt oldal. így kezdődnek: „Párttörténet V. fejezet. A bolsevikok pártja a munkásmozgalom fellendülése évében, az első imperialista háború előtt.” És a lap tetején véletlenül ott vannak Pilinszky jegyzetei is: „/. Fellendülés. A párt harca a mensevikiek és trockijisták ellen.” Az évszám a jegyzetek alján: 1952. De hadd mondjak valami felemelőt is. Valami Pilinszkyből fakadó örök érvényűt. Nem 1954-ben, ahogyan valamiként datálódott, hanem 1951-ben vagy 1952-ben írta az Apokrifot. Nemes Nagy Ágnes és Pilinszky kapcsolata akkor volt a legmélyebb, és még később is, elég hosszú ideig, teljességgel felhőtlen. Egyszerűen testvéri volt évek múlva is, úgy, ahogy dedikációjában írta: Ágnesnek és Balázsnak testvéri szeretettel Jancsi.” És az volt, testvéri volt azután is, hogy Jancsi (hiszen mindig is így hív176